A nézőtér elhalkul, az egyetlen fény rá irányul és elkezdődik. Az ugrásai, a forgásai, minden mozdulata lágy és kecses. Gyönyörű vörös haja loknikban omlik a vállára és az összes lépésénél követik feje csinos mozgását. A közönség lélegzetvisszafojtva figyeli egyedül őt, abban a csodaszép levendula színű ruhában, az opera óriási színpadán. De számára egyetlen dolog számít csak, a zene és semmi más. Az utolsó mozdulata után meghajol és a közönség tapsviharral díjaz minden eltelt pillanatot, rózsákkal telik meg a színpad, miközben zöld sze-mei a sorokat pásztázzák. Elmosolyodik és egy számára ismerős arc mosolyog vissza rá. Ab-ban a másodpercben tudja, hogy az az ismerős arc ott fog rá várni a művészbejárat előtt egy gyönyörű virágcsokorral. Megöleli majd és egy gyors csók után elmondja, hogy milyen gyö-nyörű volt a mai előadás, mire ő elpirul és halkan megköszöni, hogy senki más ne hallja csak ők. Végül, pedig kéz a kézben sétálnak haza a város romantikus fényekkel megvilágított apró utcáin.
Ez viszont csak egy, már valószínűleg nem megvalósítható ábránd. Valamikor még le-hetségesnek tűnt. Mikor még élt az apja, mikor még az anyja nem szórta el minden pénzüket italra, mikor még nem kellett két helyen dolgoznia csupán ahhoz, hogy ne dobják ki őket a la-kásukból. Akkor minden más volt. Ez nem csak álom volt, ez volt a jövője, a balett. Mióta csak az eszét tudja táncol, de most, mikor az ágyában fekszik, a plafont bámulva már fogalma sincs merre tart az élete. Az apja mindig azt mondta: „A jövőd csak rajtad áll vagy bukik. A te döntésed melyik ajtón mész be, de egy biztos, a jó ajtót csupán egyetlen dolog nyitja ki, az akaraterőd. Az a kulcs.” Minden nap a fülében csengenek ezek a szavak.
Reggelente korán kel, gondosan copfba fésüli hosszú, vörös haját, reggelizik, egy csókot nyom alvó édesanyja homlokára és elindul. Minden délelőtt tízkor ő nyitja ki bárt, ahol dolgo-zik. Hat teljes és fárasztó órán keresztül tölt ki italokat és hallgatja a lerészegedett emberek panaszait. Hat órán át vesztegeti az idejét egy helyen, amit teljes szívéből utál. Amint a temp-lom harangja a délután ötödik hatvan percének kezdetét jelzi ő már a város másik felén lévő operaházban öltözik. Csak éppen nem a ruhába, amibe szeretne. Álmai meseszép levendula-színű, fodrokkal díszített szoknyája helyett a takarítók barackvirág színű ruháját ölti magára, hiszen ez az ő feladata. Napi kétszer takarít ott.
Csak olyankor érzi magát igazán szabadnak, mikor már mindenki elment és egyedül még egyszer visszaoson a színpadra. Kopottas sportcipőjét balettcipőre cseréli, becsukja a szemeit és táncol. Táncol önfeledten, mintha senki más nem létezne csak a zene és ő, táncol úgy, mintha az összes széken ülne valaki, mintha lenne egy férfi a közönségben, akiről tudja, hogy ott fog várni rá a művészbejárat előtt akkor este. Táncol, ahogy az apja tanította neki, táncol, mintha az egyetlen fény rá irányulna, táncol és minden forgás, minden ugrás tökéletes, az ösz-szes mozdulata lélegzetelállítóan pontos és szép, mintha születése óta minden pillanatot ezzel töltött volna. Ezt teszi az év 365 napján. Mikor kilép az utcára, kipirulva, minden este azon gondolkozik, miért nem lehet a tánc az élete. Több órát dolgozik, mint amennyit nem. Nin-csen túl sok barátja, de arra a néhányra sincs szinte semmi ideje. Vannak napok, amikor nem tudja abbahagyni a sírást és legszívesebben feladná, hiszen szerinte nincs semmi értelme.
Még nem tudja, de az ő jövőjéhez nem csak egy ajtó vezet. Az első küszöböt átlépte, de ez csak egy folyosó, amelynek végén újabb ajtó várja. Azt már nem fogják kinyitni előtte. Még szerencse, hogy kapott hozzá kulcsot. Egy nap, mikor lekapcsolják a nézőtéri fényeket ő lesz a rivaldafényben és az előadás végén zöld szemei egy ismerős szempárra találnak majd a sorok között. Akkor, a másodperc töredéke alatt tudni fogja, hogy ott fog várni rá a művész-bejárat előtt aznap este és minden azt követő este is. Idővel talán nem is egyedül. A halvány-rózsaszín rózsacsokrot az évek alatt egyre több fehér krizantém díszíti majd, míg azok le nem cserélődnek teljesen piros és fehér rózsákra. Fogalma sincs róla, hogy csupán néhány év múlva, mielőtt felmegy a színpadra és mikor lejön onnan eszébe fog jutni egy apró szempár, egy apró orr, egy apró, mosolygó száj és a hozzájuk tartozó apró, pirospozsgás arcocska. Csak akkor fog ráébredni, hogy bármennyire is szeretné, mostmár sosem lesz a tánc az élete és en-nek pont így kell lennie. Hiszen hatalmas érték a tehetség és a valóra vált álmok, azonban a legnagyobb érték mindig az a két szempár, az a két aranygyűrű és az apró arcok maradnak, amelyekre mikor ránézel, mindig ugyanaz az egy szó jut eszedbe, a legszebb mind közül. A szó, amely végtelen törődést és boldogságot hordoz önmagában. Szeretet.
Jelige: Szeretet
