Lassan, komótosan szöszmötölt az íróasztal körül, lekapcsolta a rádiót, s elindult a lift felé.
Négy óra múlt három perccel éppen. Telefonjára nézett. Senki nem kereste, semmi nem történt.
Leért a földszintre, nyílt a fotocellás ajtó, s kilépett az épületből. A bejáratnál megállt,
körülnézett, majd átvágott a toronyház mellett, a régi csemegebolt épülete mögött. Mára elege
volt mindenkiből, nem akart találkozni senkivel. A sarkon, a kebabos előtt többen vártak. A
pulthoz közel egy alacsony, kopasz férfi állt. Éppen csak rápillantott mielőtt a körútra figyelt, s
arra gondolt, nemsokára az állomásra ér, már csak néhány perc. Sietett, éhes volt, s bár érezte
a friss hús, a zöldség, és az utcai sütöde forró gőzét, a távolságra és az időre gondolt, mely a
vasúttól még elválasztotta. Haza akart érni minél hamarabb. Sokan siettek körülötte. Péntek
volt, hétvégi forgatag. A kebabos mellé ért, mikor a kopasz férfi is éppen sorra került. A hang
ismerős volt, a gesztusok is, s mind a kézmozdulat, mind a fejbiccentés, a vállak ritmusa, a
lábak karika mozgása mind-mind valakit idéztek régről, valakit, akit már majdnem elfelejtett,
akivel valami miatt, ő sem tudja miért, soha többé nem akart találkozni.
De nem lehet itt. Úgy tudni külföldön él. Párizsban, talán. Ha mégis ő az, nyilván hazautazik,
oda ahol együtt gyerekeskedtek, ahol egy baráti társaságba jártak, és ahová minden munkanap
végén ő maga is hazavonatozott. De akkor találkozni fognak. Legkésőbb az állomáson. Az is
lehet, hogy már most kiszúrta, figyeli, és feltett szándéka, hogy megszólítsa. Igen, biztos, hogy
így van, pedig nincs miről beszélniük. Magában már rég lezárt vele mindent. Emlékszik rá,
hogy hányszor csörgette a mobilját, hogy üzent neki többször is, de először csak kényelemből
nem reagált, később pedig már amiatt, mert nem akart magyarázkodni. Tudta, hogy azok után,
amit együtt átéltek indokolatlanul, és méltatlanul nézte semmibe régi barátját. Biztosan valami
fontos dolog miatt hívta. Talán segítségre volt szüksége, sőt, ez egészen bizonyos, különben
miért kereste akkor, úgy nyolc éve annyiszor rövid idő alatt. De mit csinálhat épp itt…? Lehet,
hogy elszegényedett, s most már otthon lakik az anyjával. De akkor nem állna sorba egy
gyorsétkezde előtt. Vagy a fene tudja. Mindenesetre szaporázni kezdte a lépteit.
Nem nézett hátra, sietett. Mielőtt az állomásra indult, még útba kellett ejtenie a legközelebbi
bankautomatát, mert készpénzre volt szüksége. Ez némi kitérőt jelentett. Nem baj, gondolta,
legalább meg tudja figyelni őt egy kicsit jobban. A zebránál mert először hátranézni, mintegy
száz méterrel arrébb. A kopasz férfi még ott állt a pult előtt, s valamit magyarázott. Ez tuti,
hogy ő…A lámpa most váltott pirosra. Legalább egy percet kénytelen-kelletlen várnia kell, nem
mehet tovább, és nem szívódhat fel addig. Nézte a lámpát, az érkező autókat, majd nem bírta
ki, s újra a kebabos felé tekintett. A kopasz férfi most egyenesen abba az irányba meredt, amerre
ő is állt. Ijedten figyelte a két fekete pontot, melyet a szemének gondolt, s ebben a pillanatban
biztos volt benne, hogy felismerte, őt nézi, s mintha már indulni is készülne felé. A lámpa ekkor
váltott zöldre. Az automata még kétszáz méter innen. Átért. Jobb oldalt az úttest, tömött
sorokban autók, füstös forgalom, bal felől nagy, széles üvegek, viaszszínű kirakatbabák, retro
dizájn, oldalt mindenfelől neoncső világítás. Maga elé bámulva loholt. Már biztosan a nyomába
ért. De mit akar még tőle ennyi idő után? Miért nem vette tudomásul, hogy eltávolodtak
egymástól, az akkor volt, most meg most van, hagyja őt békén.
Hátra, maga mögé nem mert nézni, de, hogy mégis tájékozódjon valahogyan, a kirakatüvegben
tükröződő utcaképet figyelte. Emberforgatagot látott csupán, kivehető alakokat nem.
Nehezen nyílt az ajtó, miután lehúzta a kártyát. Bent csend. Kintről tompa morajlás, arctalan
emberek szürke sokasága a járdán. A biztonságos menedék rejtekéből néhány másodpercig
kifelé bámult. Nem látta, de biztos volt benne, hogy kint, valahol a bank bejáratának oszlopai
mögött húzódott meg, s várja.
Néhány percbe telt, míg kivette a pénzt. Amint végzett arrébb lépett, és az erre a célra
rendszeresített kis bútorlap polcra pakolt. Az üvegajtó, mely a kinti lármát továbbra is kellemes
morajlássá szűrte, tőle jobbra volt. Fel-felpillantott, várta, hogy nyílik, de nem történt semmi.
Tétova mozdulatok után lassan elindult kifelé. Első pillantása az oszlopokat fürkészte. Két
dohányzó fiatal állt egymással szemben a középső mellett. Fiúk, úgy tizenhat mindkettő. Túl
rajtuk a járda, gyér tömeg, de az ismerős sehol. Most már az állomás felé vette az útját.
Péntek délután volt. Mindenki ment haza. Kiskabátos emberek igyekeztek vele egy irányba
mindenhol, rengetegen. Innen nincs messze a vasút. A tömeget figyelte. Ha az a valaki mégsem
a bank irányába indult az elébb, és nem őt követte, akkor már jóval előtte járhat. Kopasz fejet
keresett, kis kék hátizsákot, széles mozdulatokat.
Sietett a vasúthoz. Távolabb, már elég messze ahhoz, hogy szabad szemmel jól láthassa,
észrevett valakit, akiben ismét felismerni vélte régi barátját. Hátizsákjából szemüveget kotort
elő, és a kép kiélesedett. Látta, amint belép egy üzletbe. Igen, stimmel, a vadászati bolt.
Szenvedélyesen szerette a puskát annak idején is. Jó így, gondolta. Mire onnan kijön, ő messze
lesz, talán már kint az állomáson. Csak rajta múlik, hogy ne találkozzanak. Kontrollálni kell ezt
a helyzetet, mi a fenéről beszélgetnének ennyi idő után. Főleg, hogy annyira levegőnek nézte.
De ez őt nem érdekelné, a képébe vigyorogna, kezet rázna, s arról kérdezné, mi van vele. Majd
jönne az arcoskodás, hogy mennyi mindent csinál, s milyen emberekkel találkozik nap, mint
nap. Nem akarja ezt hallgatni. Réges-rég leszámolt az ilyen alakokkal. Mármint, réges-rég úgy
döntött, komoly, felnőtt emberként megteheti, hogy elkerüli ezeket. És meg is teszi. Most is.
Elhaladt a vadászati bolt mellett. Mobiljára pillantott, tíz perc múlva öt óra. Bőven kiér a vonat
indulásáig, s még úgy negyed órát várnia is kell. Ott, abban a negyed órában kell vigyáznia.
Majd bemegy a jól ismert újságos üzletbe, odaáll abba a sarokba, ahol a friss folyóiratokat
szokta lapozgatni, és a szeme sarkából figyeli a közvetlen környezetét. Oda nem fog bemenni.
Ismeri, sohasem szeretett olvasni. Még újságot sem. Igen, ez lesz a stratégia, ezt kell csinálni.
A peronra csak néhány perccel az indulás előtt megy ki.
Mindezt szépen végig tudta gondolni mire az állomásra ért. A csarnokban a megszokott
nyüzsgés fogadta. Táskák, csomagok, körülöttük emberek, ilyenek-olyanok, sorban állás, a
levegő telítve frissensült illattal, zaj, meleg, türelmetlenség. Az újságos üzlet felé indult. Zárva
volt. Rajta a tábla: “felújítás miatt”.
Hátralépett, és visszafordult a főbejárat irányába. Fürkészve meredt a belépőkre. Egyelőre
semmi. Mindegy. Kimegy a peronra. Ha nem késik a vonat, márpedig a hangosbemondó nem
jelzi, nagyjából tíz perc még. Valahogy kimozogja a találkozást.
Az aluljáróban most nem sietett, mint általában. Szinte számolta a másodperceket. Hátra-hátra
pillantott. Érkezők és távozók körülötte. Kéregetők keresték a tekintetét. Enyhe szorítást érzett
ott fent, belül, mi lesz, ha ő is így végzi egyszer. Erősödő fémszag. Szerette ezt a különös, rideg
huzatot. Gyerekkorára, Pestre és a metróra emlékeztette. A tizedik vágányhoz vezető feljárónál
még egy pillanatra megállt, megigazította hátizsákját, és lassan, körbe-körbe tekingetve elindult
felfelé.
Nagyjából öt percet várt, mikor ott távol, az esti napsütésben feltűnt a vonat. Ismerős arcok a
várakozók között. Igyekezett távol állni a feljárótól, de azért úgy, hogy lássa. Nézte a zajos
embereket, az utazók meg-megújuló rohamát. Mindjárt itt lesz, itt kell lennie, egyébként
lemarad, gondolta. Jönni fog. Már sisteregtek a sínek, és mind közelebb ért a mozdony is. A
várakozók hátrébb húzódtak. Gyerekek sikongtak izgatottan. A padon ülő felálltak.
Éppen fékezni kezdett a vonat, mikor észrevette a kopasz férfit, akit a vadászati boltba látott
bemenni. Háttal állt neki laza terpeszben, körülbelül húsz méterrel arrébb, derekára kötött
pulóverrel. Ő is a beérkező szerelvényt figyelte. Lehet, hogy nem is az, aki a kebabosnál állt…
Elkapta a fejét, és a másik irányba mozdult.
Éles csikorgás, majd kinyíltak az ajtók. Tódulni, nyomakodni kezdtek a feszült arcú emberek.
A szerelvény leghátsó kocsijába tudott csak felszállni. Nem reménykedett ülőhelyben, mégis
minden kupét alaposan végigmustrált. Fáradt volt. Hátizsákját maga elé szorítva, izzadtan
araszolt előre a túl szűkre szabott folyosón. Néha az ablak felé fordult, ki-ki nézett, őt kereste.
Hol szállhatott fel?
Hering módjára álltak sokan, csak nehezen tudott előrelépni. Néhány türelmetlenebb utas
szóváltásba keveredett. A fülkék tömve, a bent lévők alig fértek, és szinte kivétel nélkül a
telefonjukat bűvölték. Majd hirtelen, nem értette miért, szellősebbé vált a folyosó, és a soron
következő kupé üvegén át épp egy vékony embernyi, vagy még inkább gyereknyi ülőhelyre lett
figyelmes. Elhúzta az ajtót, majd megkérdezte, leülhet-e. Egy idős úr szelíd mosollyal, félig
rásandítva hellyel kínálta, tessék csak. Hátizsákját maga fölé emelte, a tartóba lendítette, s
óvatosan, vigyázva, hogy véletlenül se lökje meg a mellette lévőt, leült. Ösztönös mozdulattal
kapott a mobilja után, s automatikusan koppintott a jól ismert ikonra. Elsőként egy régi
fényképet látott. Háttérben az Eiffel-tornyot, előtte jókedvű, negyven körüli férfit, pólóján a
magyar, és a francia zászló színeivel, mellette egy kislányt, aki a copfját babrálja éppen,
miközben vicces mozdulattal a férfi kopasz fejére mutat. A vastag fekete szalagot, mely a kép
jobb felső sarkában húzódott, csak néhány pillanat múltán látta meg.
Hátradőlt, és tompult aggyal kifelé bámult az ablakon. Homályosan látott mindent. Szaladt a
táj, s szaladt az idő. A mobilját maga mellé rakta, s kikapcsolta a képernyőt. Nagyjából egy óra,
és hazaér. Erre gondolt, már semmi másra…
Jelige: a remény rabja
