Kemény kézzel bánt a tél a kinnmaradókkal abban a vészterhes esztendőben. Aki nem talált időben menedéket, nem volt biztonságban, ez tudható volt előre. Az alföldi puszta szűrös–gubás népe felkészült egy olyan télre, amilyet addig csak nagyatyáik meséiből ismert.
Ennek volt köszönhető, hogy amikor advent második vasárnapján egy jeges fuvallat halálos sóhajtással átlebbent a falu felett, csak azt találta Isten szabad ege alatt, akinek igazán muszáj volt kockára tennie életét. Jégvirágos csókot dobott felborzolt tollú szürke verebek könnyes szemére, hogy jéggé dermedt kicsiny szívük a nagy találkozásba. Úgy hullottak le a fáról csonttá fagyva, mint valami ott felejtett téli gyümölcsök.
A fagy megtaposta az őszi szántást is, de az életnek való magot a hó alatt békén hagyta. Nem bántotta a remény apró vetéseit, amelyek jobb időkre várva most még ott lapultak a sötétség mélyén. Nem ildomos játékból elragadni dolgos családok eljövendő boldogságát. Nem bosszúvágy a hideg, nem harag diktálta ármány a tél, de ez a dolga, hogy csontig ható tisztaságot terítsen szét a vértől és izzadtságtól fekete anyaföldre.
Kemény páncélt kovácsolt csillogó jégkristályokból az arasznyi hópaplan tetejére, hogy a kinnszerződött pásztorok rideg marhákat hajtottak át a legelő réteken. Imigyen juttatták eleséghez juhaikat, amelyeket bizakodó gazdák hagytak gazdagodni náluk. Gebei gulyás jó előre olvasott a jelekből, s felkészült. Ott kapta meg a kemény idő a nagykunsági pusztán, Szolnok alatt, a Gorove kastélyhoz tartozó réten. Törte a jeget másoknak. Éjszakára megerősítette kicsiny menedékét, ezt a sárból és gallyakból készült paticsfalas tanyát kötésig érő, erős szálú gazzal. Felhányta oldalára, tán segítene valamicskét tompítani a kalibát ért támadás erejét.
Aztán egyik reggel különös fénnyel kelt fel a Nap. Mint az ember kezének, amikor beléüt a hideg, olyan színe volt. S hozott magával a keleti pusztákról még oly dermesztő levegőt, hogy szinte szikrázott belé a nagy kékség. Gebei gulyás percekig nézte elbűvölten, még az álmot is elfeledte kidörzsölni a szeméből. Mire odanyúlt, már fehér jégkristályok csüngtek bajszáról és szemöldökéről, mint valami felékesített, maskarás cigányasszonynak.
– No Kázmér, ma nehéz napunk lesz – mondta a szamárnak. De Kázmér nem válaszolt, helyette bánatos szemeket meresztett gazdájára. Szótlan is enni kért. Türelmesen megvárta, amíg eloldják éjjeli szállásától, egy közönséges csipkebokor mellől. Akkor aztán arrébb bandukolt egynehány lépést, s erős patáival feltörve az elfekvő szénát borító fagyott fedelet, a jég alól huzigált elő magának néminemű eleséget.
Miután a fogadott pásztor elvégezte a jószágok s a maga dolgát, szemrevételezni indult a határba. Elgyalogolt egész a Szolnokra vezető makadámút széléig, de még csak szekérnyomokat se látott. Onnan letért a Papp-halom irányába, de nem ment el odáig. Átnézett inkább Varsány régi földjére, azonban semmi említésre méltót nem talált. Maga sem tudta ilyenkor hogy mit keres, csak úgy bóklászott kedvére. Gondolt rá néha, hogy csapdát kéne kirakni valamely vadlesre, de olybá tűnt a dolog, a kockázat nem éri meg. Az Erzsébeti-erdő mindenható gazdái puskás embereket fogadtak vagyonuk védelmére, lett légyen az szálfa, vagy prémes állat, akár égi küldönc is: sem tollából, sem prémjéből kiforgatni nem engedte az uraság egyiket sem. A magáét meg csak nem lopja meg? Oda a fizetség, oda a becsület ilyen esetben, s a rossz hír elkíséri az embert messzi vidékre is, úgy pedig bajos szerződést találni.
Keletnek fordult hát ismét, s átbandukolt a rét alá, ahonnan már látta a kastély gyümölcsös kertjeit. Némán nézte egy darabig – kihez is beszélhetett volna – majd északnak indult. Ahogy neki kezdett a menésnek s feltekintett, azon mód meg is állott. Földbe gyökerezett a lába. Egy darabka felhő sem volt az égen. Úgy pompázott, olyan fenséges kékben, hogy szavakat sem talált rá. A távolban balra, fekete csík, az országút sorja
jegenyéből. Szemben Szanda mezeje a végtelenbe nyújtózott. Jobbra, jó messzire, a régi Tisza nádas medre.
S ebben a hatalmas világban itt állt ő egyedül, Istenben magára hagyatva. Gulyája kicsiny folt csupán ebben az óriási fehérségben, amelyben létezni kívánt. Csak állt, s nézett. Lassan az égnek fordította orcáját, tán azt hívén, ajtót nyitott rá az Úr. Borzongató, egyben fenséges látványt nyújtottak így együtt. Ő, s a végtelenség. Messziről nézve, mint felkiáltójel jelzett a sorsnak kopott, sorsától sötétellő gúnyája: Itt vagyok, ne keress!
Akkor mozdult meg, amikor érezte, hogy bocskora igen-igen áthűlt már. Csak kiugrott belőle egy gondolat:
– Hí, az annyát. Kutya hideg van – a többi cifraságot, amely szájára tolult volna, még idejében lenyelte. Orrlikai összefagytak, s dermedt pára csapódott hajára, bajszára. Halántékán, a kucsma alól kilógó hosszú haján, csendben csilingelt a fagyos zenekar. Összeállottak egy koncertre télapó muzsikusai, a jégcsimbókos hajtincsek.
– A fene enní meg! – hökkentette előre, ahogy egyre közelebb ért tanyájához. Marhái egy csomóba tülekedve melegítették egymást. Reménykedve tekintett ismét az égre, enyhülést várván. Jó lett volna valami ilyesmit kiolvasni a jelekből! De biza nemigen tudhatta másfelé vinni sorsának alakulását, mint amire ősi tudománya olvasni engedte: gonosz jelből jót ne várj, becsapod magadot!
A Nap, mint otthon a nagy zománcos lavór, tisztára úgy nézett ki. Hogy tud ez a csodálatos sárga gömb, az élet édesanyja, az a lágy, meleg fényesség ilyen fenemód hideg, elutasító lenni? Miért ez a kegyetlenség, mire való az utálat?
Nem értette Gebei gulyás az idő ilyetén való rosszra fordulását, de egyszerű ember lévén nem is sokat morfondírozott rajta. Aki így kigondolta, hát majd teszen róla. Nem a mi dolgunk a világ kerekén kötődni.
Napnyugtára semmit nem javultak az állapotok. Tán még egy cseppet hidegebb is lett, mint volt. Most megérezte az otthon hiányát. Tett – vett hajlékában. Ha valamit egy helye lerakott, később errébb pakolta. Ha felakasztotta egy szegre, hát biztos, hogy előbb – utóbb levette.
Kiállt a szállás elé, s rábámult a nyugati verességre. A lemenő nap nem integetett, mint máskor. Nem búcsúzott játszi levegőfodrokkal, hanem nyugtalanító közönnyel nézett vissza rá. Gebei búcsút intett. Bal kezét emelte lassan, tenyérrel előre. Ujjai végébe hideget ütött a mozdulatlan pillanat. Nagyon fázott. Elővette a tegnapi hús fagyott maradékát, s ahogy bírta, felaprította a javát. Tüzet rakott, hagymát aprított, szalonnát kockázott. Amiként kellett, gulyást főzött.
Dideregve, lilára vált szájjal kevergette az ételt a bográcsban. Ha az orcáját melengette, a háta fázott. Ha a hátát melengette, akkor az orra akart lefagyni.
Először Kázmér, a szamár állt közelébb, nem túl messze a tűzhöz. Két bánatos szeme kifejezéstelenül nézte a lángokat. Aztán jó kutyája bodorodott mellé, combjának vetve az oldalát. Még ez a kis mozdulat, ez az otthoni üzenet is jólesett.
– No. Hát kigyelmed hol a feníbe mászkát eddig? – azzal egy igen tetszetős cupákot kapott ki a bográcsból, s a jószág elé vetette. Ahogy ledobta a húst, a zsír azon nyomban ráfagyott az ujjára.
– Nízz ide, he! Megfagyott – hökkentette meg a felismerés.
– Hideg az Isten – nézett fel már sokadszorra az égre, ahol már kíváncsian hunyorogtak az első csillagok.
– Tán már el is hagyott.
Alul tüzelt, felül megfagyott az étel. Dobott még alája a fából, közben otthonra álmodta magát.
– Nízz ide, he! Nízzed asszony, milyen gulyást főzök, he – dünnyögte, éppen csak hallhatóan. Szája már nem engedelmeskedett. Hátára lehelt egy üsző, s jöttek még egyebek is.
A fagy kiölte belőlük a tűztől való félelmet. Melegre vágytak. Életre vágytak. Aztán mindenik szemében kialudt az élet tűzben halványuló csilláma, hogy édes álom mögé rejtőzve örökre elaludjanak.
Pár nap múlva, mikor enyhült az idő, az uraság vadászai találtak rájuk. Ott ült középen Gebei gulyás a bogrács előtt, jégbe fagyva. Mint egy kiállítási tabló, olybá tűnt az egész. Hihetetlennek és hátborzongatónak, a valóságtól elrugaszkodottnak. Kutyája gömbölyödött mellette, félig a hóba takarva. Csak prémjéről vették észre, amely kikandikált halotti leple alól. Körben üszőiből a java, a többi szélnek eresztve. A vadászok egyike azt hitte, hogy a szamár még mozog, de ahogy kötőfékét emelték, csak eldűlt az is.
Gebei gulyást azon a télen megette az Isten hidege. A falusiak emlékhelyet építettek tiszteletére, az út mellé. S aztán, amikor búcsúba indultak Rákóczifalvára, soha nem restelltek megállni egy énekre, a Jóistenben bízva. Ember nem félhette eléggé a Mindenható hatalmát.
Ezek az idők mára elmúltak. Története manapság csak aggastyánok emlékezetében él. Az emlékhelyet is többször megrongálták, berendezését szétverték. De gondos kezek időnként renoválják, keresztjét fából kifaragják. Aztán az utazó, ha csak elhajt előtte, vagy az autóbuszból kitekint, nem is hiszi, hogy egykoron, a Gorove-pusztán olyan hideg tél volt, hogy egy ember a jószágaival együtt jéggé dermedett. Azonban ha megállnának, s a régiek mintájára csak egy ájtatos éneket eldúdolnának az Úr tiszteletére, szívükben nem éreznék azt a magányt, amely Gebei gulyást halni engedte.
Jelige: Avas vas
