Apára lett volna szükségem,
de nem voltál mellettem,
hangosan becsaptad az ajtót,
s elmentél a széllel örökre.
Apára lett volna szükségem,
mikor szörnyek morogtak köröttem,
de te messze földön jártál,
mert nem találtad helyed a vidéken.
Apára lett volna szükségem,
magány mardosta, nehéz szívemnek,
hiába sírtam utánad éjjeleket-nappalokat,
mosolygó ajkaid ridegségbe burkolóztak.
Apára lett volna szükségem,
mikor a gaz élet rútul elbánt vélem,
hívtalak, de nem feleltél a szíveddel,
így hagytál árván, gyámoltalan.
Apára lett volna szükségem,
de az alkohol elvakított téged,
nem láttál tisztán, csak a mámornak élve,
lett belőled elátkozott, gonosz lélek.
Apára lett volna szükségem,
csecsemőként, tiniként, fiatalként,
fájt, hogy rám sem néztél, meg sem öleltél,
hiába próbálkoztam, s törtem magam szüntelen.
Apára lett volna szükségem,
de már nem kell a hamis mosolyod,
sem a hazug, okádó, mérgező szavaid,
lettek barátaim, kik pótoltak téged.
Apára lett volna szükségem,
igazira, szeretőre, ki megtanít mindenre,
helyette árvaságra jutottam a kies mező közepén,
s elbandukoltam magányomban a Bükkbe.
Apára lett volna szükségem,
de a lelkemből végleg kitéptelek téged,
elnémultak érted hullatott könnyeim,
nincs helyed már a szívemben idebent.
Nincs apára szükségem,
bár a seb sosem gyógyul be igazán,
fájni fog, még vissza-vissza tér a pusztaság,
de boldogabb vagyok a rózsáimmal körülöttem.
Jelige: Hajna
