Álmos vezér komoran húzta össze kusza, fehér szemöldökét. Miközben rövidlátón a körülötte magasodó, homályos körvonalú hegyeket szemlélte, úgy érezte, mintha szemfedőként borulnának fölé. Hirtelen erős köhögési hullám tört rá, mélyről érkező, hörgő hangok kíséretében, és öreg, megfáradt teste kétrét görnyedt a megerőltetéstől. Csak hosszú percek múlva csillapodott a roham, ekkor Álmos megkönnyebbülten egyenesedett ki. Kézfejével megtörölte a száját, majd vörös kaftánjába törölte a bőrét bepettyező, apró, piros foltokat. Mostanában nem véletlenül hordta ezt a színt. Jó ideje beletörődött, hogy egyre sűrűbben és erősebben érkezik a fájdalom, és minden vércseppel az élet egy-egy apró szeletkéje távozik belőle. Csege, a táltos, aki még nála is több évet számlált, minden nap frissen készített gyógyfőzetet neki, de hiába, hiszen régóta nem használt. Ennek ellenére Csege nem adta fel, továbbra is naponta megitatta vele a kellemetlen szagú és fura állagú, savanyú italt.
Csöndben fürkészte a nyüzsgő tábort, majd szomorúan tapasztalta, senki sem foglalkozik vele. Mióta csak elhagyták a dús legelőjű, bő vizű folyók közét, az emberek másként néztek rá. Nem szóltak, nem panaszkodtak, nem kérték számon, de nyilvánvalóan eltávolodtak tőle, kerülték a társaságát. Pontosan tisztában volt vele, miért. Mindannyian azt hitték, a szellemek elhagyták őket, amiért őt hibáztatták. A vezér nagyot sóhajtott. Túl hosszú ideje vezette népét, itt az ideje, hogy megpihenjen. Tekintetével fiát kereste, aki néhány jurtával arrébb álldogált, és éppen szélesen gesztikulálva beszélgetett néhány társával. Álmos szája mosolyra húzódott erre a mindennapos látványra. A többi gyermeke nem érte meg a felnőttkort, de Árpád egyedül beteljesítette a legmerészebb álmait is. Kiváló vezetője lett népének, messze túlszárnyalva az elődeit. A fia. A vére. A fejedelem. Álmos pillantása tovább vándorolt, elgyönyörködött az unokáiban, Liüntikában, Tarkacsuban, Jelekben és Jutocsában. A legkisebbet, az alig két éves Zoltát még a dajkája óvta, aki ritkán engedte ki a sátorból. Álmost büszkeséggel töltötte el, hogy Árpád teljesítette mindazt, ami neki csak a szellemek jóindulatával sikerült. Biztosította a nemzetségük fennmaradását, mert ez az öt fiú jelentette a jövőjüket. A vezér lassan a jurtája felé indult, minden lépésre nagyon ügyelve. Odabenn leült a vastag medvebőrre, megpiszkálta az éppen kihűlni készülő parazsat, mire a lángok ismét fellobbantak. Hamarosan fojtogatóvá vált a meleg. A Csege által gondosan összeválogatott szárított növényeket rászórta a tűzre, amitől hamarosan orrfacsaró szagok szálltak a levegőben. Álmos szeme könnyezni kezdett, és a vezér lassan elbódult. Amikor a parázs elhamvadt, ő pedig magához tért, már tudta, mit kell tennie. A jurtába hívatta a fiát, aki sietve lépett be hozzá. Elfintorodott a még mindig levegőben terjengő füsttől, majd leült apja elé.
– Hívattál, jóatyám?
– Igen, fiam. Ismét eljöttek hozzám a szellemek, és látomást bocsájtottak rám.
Árpád rosszallva csóválta meg a fejét. Szégyellte, hogy ő sem hisz apja jövendöléseiben, de eddig meglehetősen ritkán váltak be a jóslatai. Hiszen azt sem látta előre, hogy a vad besenyők miatt el kell hagyniuk korábbi szállásterületüket, pedig az igencsak nagy változást hozott az életükbe.
– Ezúttal mit mutattak neked?
– Emlékszel nagyanyád álmára?
– Persze. De neked, miért jutott most az eszedbe? – kérdezte értetlenkedve Árpád.
– Fiam! A vezetéseddel kicsiny népünk hamarosan egy csodálatos helyen fog letelepedni és saját hazát fog alapítani. Ott, ahol halban gazdagok a folyók, vadban az erdők és termékeny a föld. Ahogy pedig nagyanyád is megálmodta, uralkodók hosszú sora követ majd minket, akik a mi húsunkból és vérünkből származnak. – Itt pár pillanatra elhallgatott, mintha időt akarna hagyni a fiának a gondolkodásra. Árpád hitte is, meg nem is apja szavait, de véleményét bölcsen megtartotta magának. Álmos így folytatta: – Mindennek azonban ára van.
– Mi lenne az?
– A szellemek nem engedik, hogy továbbmenjek veletek. Meg kell halnom, hogy ti élhessetek.
– Miről beszélsz, jóatyám? – hőkölt hátra Árpád. Döbbenten nézett apjára, akinek a kor és a kemény élet mély árkokat vésett az arcára, a haja és szakálla hófehérré fakult, egykor erőteljes alakja meggörnyedt. Csak a családjukra jellemző, mélykék szeme maradt fiatalos. Igaz, maga Árpád is közeledett az ötvenedik életévéhez. Már az ő haja is deresedett, az izmai is egyre többször sajogtak, egyelőre életerősnek érezte magát. A kisebb fiai még gyermekek voltak, akiket fel kellett nevelnie. Egyikük anyja sem élt már, így más asszonyok vigyáztak rájuk, ezért is igyekezett minél több időt velük tölteni, hiszen valamelyikük egyszer az örökébe lép. Neki pedig fel készítenie őket erre.
– Így van, fiam. Fel kell áldoznotok, hogy újra elnyerjük a szellemek jóindulatát. Szükség van a támogatásukra.
– Tudom, apám. Ám nehéz ezt elfogadnom.
– Megértem, fiam. De ennek így kell lennie. Menj, készítsd elő a szertartást! – mondta halkan, de határozottan Álmos.
– Nem tudom, meg bírom-e tenni… – suttogta Árpád.
– Fiam! – emelte fel reszelős hangját Álmos. – A népünk vezetője vagy. Jó vezetője. Te is tapasztaltad, mindenki engem okol, amiért el kellett menekülnünk a besenyők elől. Ha meg akarod őrizni a hatalmad, neked kell feláldoznod engem. Ha te nem teszed, Kurszán és a hívei ki fogják használni az alkalmat. Észrevettem, hogy szervezkednek. Nem foglalkozhatsz azzal, hogy az apád vagyok! Erőt és magabiztosságot kell mutatnod, a hatalmad megőrzéséhez!
Árpád ismerte jól az apját, tudta, nincs értelme tovább vitatkozni vele. Ráadásul mindenben igazat kellett adnia neki. Szomorúan megcsóválta a fejét, de Álmos biztatóan rámosolygott.
– Nyugodj meg, drága fiam. Szép, tartalmas élet van a hátam mögött. Így is hosszabbra nyúlt, mint ami a legtöbb embernek megadatik. Boldogan megyek a másvilágra. A népemért is, de elsősorban a családomért. Érted és a fiúkért. Egy öreg élet mit sem számít, ha a családunk jövőjéről van szó.
– Én nem tudok ebben ennyire hinni, jóatyám.
– Nem baj. Elég, ha én hiszek. Most menj, tedd a dolgod!
Árpád felállt, majd a sátor nyílásában megállt, és visszafordult.
– Büszke vagyok arra, hogy a fiad lehetek. Mindig is így volt, és mindig is így lesz.
Miután távozott, Álmos arcán egy kövér könnycsepp gördült le.
– Én is nagyon büszke vagyok rád, fiam! – suttogta a sátor magányába.
Pár órával később, amikor leszállt az éj, egy máglya tüze világította meg a sötétségbe burkolózott tájat. Az emberek megilletődötten állták körül, tudták, egy nagy ember utolsó perceinek lehettek szemtanúi. Sokan még meg sem születtek, amikor Álmos vezér már a népük élén állt. Most pedig feláldozta magát értük. A néma csendet csak a fadarabok hangos ropogása törte meg. Mintha elhallgatott volna a világ. Néhányan szomorúan hajtották le a fejüket, de a legtöbben elégedetten bámulták az egyre kisebbé váló lángokat. Úgy vélték, vezérük ezzel az áldozattal bizonyára kiengeszteli a szellemeket, akik így újra melléjük állnak. Árpád a tűzhöz közel állt, komor arcán nem látszódtak érzelmek, csak az tűnhetett fel az alapos szemlélőnek, hogy túl sűrűn pislog. Hirtelen nagyot dördült az ég, a távolban villámok cikáztak át az égbolton. Pár perc múlva hideg esőcseppek hullottak az arcokra. Mivel hosszú hetek óta nem esett, most ezt mindannyian a szellemek jóindulatának tulajdonították, mintha máris megbékéltek volna. A máglya rövidesen nagy füstöléssel kialudt. Árpád ekkor eldobta a fáklyát, és nem nézett vissza többé. A sátrába menet kiadta a parancsot a másnapi táborbontásra és továbbindulásra.
Hajnalban hosszan kígyózó embertömeg vonult nyugat felé, hogy új hazát találjon.
***
Árpád elégedetten simogatta meg szürkülő szakállát, mialatt körbepillantott a végtelen rónaságon. Úgy tűnt, ez a vidék tényleg megérte az elmúlt hetek, hónapok, évek viszontagságait. A levegőben kellemes virágillat szállt, a fű zölden sarjadt, a közeli erdő fáinak dús lombjai hangosan susogtak az egyre erősödő szélben. Itt talán az ég kékje is tündöklőbbnek tűnt. A felderítésből nemrég visszaérkezett emberei pedig halban gazdag, kristálytiszta folyóról számoltak be. A tiszta, felhőtlen égbolton hangos vijjogással néhány ragadozó madár körözött. Lenyűgözte ennek az új földnek a szépsége, pedig biztosra vette, még számos meglepetéssel szolgál.
Megfordította lovát, majd szemügyre vette a háta mögött felsorakozó tömeget. Közvetlenül mögötte a törzsfők foglaltak helyet, nagy létszámú kíséretükkel, távolabb a nemzetségek vezetői, majd a szabad magyarok, a sort székelyek, kabarok és más népek szabadcsapatai zárták. Közel két tümennyi katona. Bőven elég a terület elfoglalására. Mivel rövid pihenőt rendelt el, a legtöbben immár leszálltak a lovaikról, megetették és megitatták őket, néhányan pedig hátasuk mellett pihentek. Kumisz és szárított húst járt kézről kézre, így senki nem maradt sem étlen, sem szomjan. Szerencsére a nők, gyerekek, idősek és az állatok a málhás szekerekkel csak napok múlva érkeznek meg a közeli hágókon és szorosokon át. Addig birtokba kell venniük a környéket. Árpádnak kétsége sem volt afelől, sikerrel járnak. Az égiek az apja önfeláldozásának köszönhetően immár mellettük álltak. Visszafordult a síkság felé, és megszorította a kaftánja alatt megbújó kis fadarabot. Az apja faragta neki az apró turulszobrot, amikor betöltötte a hatodik életévét. A családjuk totemállataként Árpád úgy érezte, amíg a nyakában hordja, nem érheti baj. Halála előtt átadja majd az örökösének, hogy attól kezdve őt védelmezze.
– Ezúttal igazat jövendöltél, jóatyám! – suttogta, noha nem állt senki a közelében.
Apja gondolatára összeszorult a szíve. Újra maga előtt látta Álmos lassan tűzbe vesző, mosolygó arcát, és az orrában érezte az égő hús semmivel össze nem téveszthető szagát. Azóta hosszú hetek teltek el, de a fájdalom nem akart enyhülni…
Árpád úgy vélte, ez így is lesz, amíg csak él.
-Vége-
