Nem voltam kitűnő tanuló. Nem érdekelt a továbbtanulás sem. Bár néha azt hazudtam magamnak, hogy sok figyelmet fordítok az iskolára, de sajnos nem így volt.
– Nem igaz, hogy nem tudsz dönteni – lekezelően beszélt velem az egyik kitűnő osztálytársam, miután megkaptuk az érettségi bizonyítványunkat.
– Nem is akarok – mondtam komolytalanul. Már nagyon untam, hogy mindenki azzal foglalkozott, hogy miért nem jelentkeztem egyetlen főiskolára sem.
– Legalább Szolnokra jelentkezz, ahhoz még utaznod sem kell – folytatta az egzecírozásomat, ahelyett, hogy indultunk volna bulizni, hiszen aznap fejeztük be mindannyian a középiskolát.
– Mindennek eljön az ideje – mondtam el sokadszorra kedvenc magyarázatomat.
– Ne legyél ilyen szerencsétlen! Augusztus végéig biztos, hogy lesz pótfelvételi – vágta hozzám a sokadik kioktató mondatot.
– Nagyszerű! Ma éppen csak június van. Szóval azzal, még ráérek foglalkozni – próbáltam lezárni az egyre kényelmetlenebb vitát.
– Neked tényleg semmi elképzelésed nincs a jövődről? – kérdezte tőlem lemondóan.
– Hogyne lenne! Ma este, nagyon berúgok.
***
Annyira távoli volt a parkolóhelyünk, hogy a strand bejárata csak homályosan látszódott. Hömpölygött a tömeg előttünk. Még csak pár perce érkeztünk meg Abádszalókra, de ahogy sétáltunk a part felé, egyre biztosabban éreztem; a legjobb nyár áll előttem. Épp, hogy elmúltam tizennyolc máris egy teljesen önálló negyedév várt rám. Három hónap a Tisza-tó partján, eladóként. Én akartam így. Bár tudtam, hogy otthon okoz majd néhány álmatlan órát a döntésem, és a szüleim nehezen vészelik át a nyarat, de hagytak élni. Izgatott voltam és boldog, hogy mindez megtörténik velem. Azt viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy az egész életemet megváltoztatja 2003 nyara.
Három barátommal érkeztünk, mindannyian más munkára. Egyetlen közös pont a szálláshelyünk volt. Egy szebb időket megélt söröző kertje, ahol felverhettük a sátrainkat. Az elején bele sem gondoltam, hogy mennyi kellemetlenséggel jár három hónap a szabad ég alatt egy papírvékony sátor oltalmában. Csak az érdekelt, hogy végre nem a földeken kell nyári munkán zsebpénzt gyűjtenem, hanem az egyik legjobb szabad strandon. Persze néhány vihar és az elázott matracok bosszantottak egy darabig, de olyankor bemenekültünk egy discoba és máris feledésbe merült az elázott fekhelyünk.
Rövid időn belül szerelmese lettem a Tisza-tavi naplementéknek a szalóki csúszda tövében, az olykor órákig tartó minigolfnak a gát oldalában, a hajnalig tartó bulinak – bármelyik szórakozóhelyen –, és Pepe óriáspalacsintáinak. A nutellás – túrós kombináció máig a kedvencem, bár akkoriban az volt a legdrágább. Ha valamiről azt gondoltam, hogy nagyon jól csináltam, akkor megjutalmaztam magam egy óriáspalacsintával. Nagyjából öt kilót szedtem magamra azon a nyáron. Az emlékeimben a naplemente narancs-vörös keveréke a szalóki nyár
színe, a discok füstgépének vaníliás aromája az illata, és Pepe nutellás – túrós palacsintája az íze. Az Abádszalóki strand piaca pedig igazi élet iskolája volt.
A főnököm lazán kezelte a munkafelügyeletet. Csak hétvégeken jött el Abádszalókig és akkor is csak a bevételért. Árukészletet akkor bővített, ha a konkurens placcokon megjelent valami újdonság. Akkor viszont mindenkinél színesebb és szélesebb volt a választék. Ha valaki a sorunkon kérdőre vonta, hogy miért nem áll elő saját ötlettel és miért utánoz másokat, akkor mindig csak annyit mondott, neki az ezüst is szépen csillog, és számára nem derogál, ha másodiként vallhatja magáénak az ötletet. Szerettem a humorát. Mosolyogni ugyan sosem láttam, de mindig az útmutató vicces megjegyzései jutnak eszembe, ha rá gondolok. Például azokban az években nagyon divatosnak számított fából készült karkötőket és nyakláncokat hordani. Magam is szerettem ezeket a kiegészítőket és már úgy érkeztem a nyári munkámra, hogy volt néhány darabom. Értetlenül álltam, amikor az első nap kipakoltunk és egy darabot sem láttam a polcainkon. Kérdeztem, hogy miért nincs, mire azt a választ kaptam, hogy, ha a meglévő – több százezer forint értékű – készletet eladom, akkor majd lesz miből venni. Mivel ez volt az első napom és rögtön megkaptam az első letolást, így nem erősködtem. Pedig cikáztak az érvek a fejemben, hogy velünk szemben a kamu parfümös kínálatában is benne van, pedig neki egyáltalán nem vág a profiljába és magam is hordom, hiszen potenciális piaci szereplő vagyok. Mivel ilyen szavak jutottak eszembe – hiszen néhány napja érettségiztem közgazdaságtanból – jobbnak láttam hallgatni. Napokig zakatolt az agyam a karkötők hiányán. Akkor még nem tudtam, hogy miért.
Bár azt hittem, hogy a karkötők hiányának felfedésével, mérnöki pontossággal mutattam rá a piaci résre, de ezt rövid időn belül megcáfolta egy barna otthonkában kerékpározó, közel nyolcvan éves háziasszony, Etus néni. Minden nap – csakhogy némi nyugdíj kiegészítést gyűjtsön – tócsnival, lekváros palacsintával és kakaós tekerccsel érkezett a külső piaci sorra, és pár pillanat alatt tele bugyellárissal távozott. Persze mindezt számla nélkül. Mit ne mondjak, volt mit tanulnom. Néhány nap múlva kiderült, hogy ebédet is hoz, ha kérünk. Tehát 2003-ban, tizenöt évvel megelőzve a világot, Etus néni volt Abádszalókon a Food Panda.
Az ételszállítás ötletét nem lopta el a főnököm, de két héttel az első munkanapom után megérkezett a fából készült karkötők és nyakláncok széles választéka. A legnagyobb kínálattal egész Abádszalókon. És a legdrágábban. Akkor még nem értettem, hogy miért megyünk minimum ötven forinttal mások fölé, de akkor nem is érdekelt. Diadalnak éreztem, hogy ezt kitaláltam.
– Remélem így tudsz dolgozni – mondta a főnök, amikor meghozta szállítmányt.
– Naná! – válaszoltam kendőzetlen elégedettséggel az arcomon.
Pár napon belül megértettem, hogy a nagyobb választékból szívesebben válogatnak a vásárlók, párosítják a színeket és formákat, és gondolkodás nélkül fizetnek érte többet, mint a konkurenciánknál lévő olcsóbb, de kisebb választékért. Persze voltak alkudozó vevőim, de én csak abból engedtem, amiből engedhettem. A fából készült kiegészítők nem tartoztak ebbe a kategóriába.
***
Ha nincs a számomra is érdekes koncert, akkor az is egy átlagos szombat. De nem tudtam letagadni, hogy mennyire várom a nap végét. A Republic volt a kedvencem. Minden augusztusban felléptek Abádszalókon. 2003 sem maradt ki. Rengetegen érkeztek a koncertre. Voltak gyakorlott turisták, akik arra a hétre időzítették a nyaralást, amikor a koncert volt. Ahogy közeledett a kapunyitás egyre több rajongót lehetett felismerni a tömegben az öltözékéről. Feliratos pólók, sálak, csuklótól könyékig tartó fa karkötők – mint, ahogy azt Cipő viselte egykor – tetoválások, walkmanből kiszűrődő dallamok, farmer és bakancs kombinációk a harminc fok ellenére. Több ezren érkeztek, de egy rajongót sosem fogok elfelejteni. Egy világos zöld Peugeot-val gurult a parkoló felé. A Peugeot hátsó szélvédőjére valamint az autó két oldalára hatalmas betűkkel festette fel a Republic nevét és emblémáját. És persze a lehúzott ablakokon keresztül is a Repül a bálna üvöltött. Az autó sofőrje pedig, egy harminc év körüli, teljesen kopasz srác volt. Mivel a standom mögött döcögött a forgalom, ezért elég időm volt alaposan szemrevételezni a jelenséget.
Mivel túl voltam két havi munkán, már megtanultam kezelni a tömegben érkező vásárlói hullámokat. Sokszor sorban álltak a standnál, olykor eltorlaszolva a járdát, de egyáltalán nem emlékszem méltatlan vásárlókra. Ez volt az első alkalom.
– Mennyibe kerül ez a szar? – kérdezte tőlem felindultan egy fiatal apuka, miután a kétéves forma kisfia sírva kérlelte, hogy vegye meg neki a citromsárga távirányítós versenyautót, amit a legalsó polcon, tornyokba pakoltam.
– Ha a kisautóra gondol, az 990 Ft – válaszoltam nyugodt hangon -, és négy ceruzaelemet ajándékba adunk.
Azt nem mondom, hogy sűrű köszönetnyilvánítás közepette, de mindenesetre gyereksírás nélkül zárult le az intermezzo, aminek feltűnően sok szemtanúja volt. Többek között a sorban állt egy idősebb, jól szituált úr, aki a héten már sokadik alkalommal érkezett a standomhoz bóklászni. Utána pedig következett a kopasz srác, aki a Republic feliratos Peugeot-val érkezett. Szimpatikus volt, valószínűleg a közös rajongásunk miatt.
– Szia! Mennyibe kerülnek a fából készült nyakláncok? – kérdezte.
– 490 Ft. – mondtam.
– 450? – kérdezte.
Elmosolyodtam és bevallom gondolkodóba estem egy pillanatra. Ő is azt a zenét szereti, amit én és különben is, ugyan honnan tudná meg a főnököm, ha egyszer kivételt teszek. Miután mindez végig futott az agyamon, válaszoltam.
– Velem szemben a parfümös négyszázért adja őket – mutattam a szemközti standra.
– Milyen kereskedő vagy te? Másnak csinálsz forgalmat? – kérdezte meglepetten, de már indult is a parfümös standhoz.
– Előrelátó – mondtam, de azt csak az – időközben a hűtőmágnesek között bóklászó – idős úr hallotta.
– Ez biztos, hogy bölcs döntés volt fiatalember? – szólalt meg váratlanul az idős úr.
– Koromnál fogva még nem tudok bölcs döntéseket hozni – mondtam mosolyogva.
– Egy vásárlót így elvesztett fiatalember. Nem gondolja?
Nem volt időm válaszolni, mert már vissza ért a kopasz srác és kért három nyakláncot és öt karkötőt. Alkudozás nélkül, mosolyogva kifizette.
– Önnek miben segíthetek? – fordultam az idős úrhoz.
– Nézze fiatalember, napok óta figyelem, ahogy a vásárlókkal bánik. Nagyon szimpatikus, hogy senkivel sem lekezelő, még akkor sem, ha az indokolt lenne. Magam egy telekommunikációs cégnél dolgozom. Főiskolásokat és egyetemistákat toborzok egy induló szolgáltatás promóciójához és értékesítéséhez. Egyetemi napok, fesztiválok, szakmai rendezvények. Szerintem ön alkalmas lenne fiatalember. Nem kell azonnal válaszolnia. Itt hagyom a névjegyem.
– Köszönöm! – más nem jutott eszembe. Egyrészt azért, mert valóban meglepett az ajánlat, jelentsen bármit is. Másrészt bevallom a telekommunikáció fogalma nem teljesen volt még tiszta akkoriban, de sokkal modernebb hangzása volt, mint a címerezésnek, így azonnal lázba hozott.
– Két nyakláncot én is elvinnék az unokáimnak – mondta az idős úr kiragadva a gondolataimból, és egy forintot sem alkudott.
***
A koncert nagyon jó volt. A kopasz srácot egy pillanatra láttam, minden fából faragott nyakláncot magára aggatott. Üvöltve énekeltem az összes Republic dalt. A koncert felénél viszont azt vettem észre magamon, hogy alig várom a végét.
Másnap szóltam a főnökömnek, hogy hétfőn szabadságon szeretnék lenni. Meglepődött, mert ez volt az első alkalom, hogy nem akartam dolgozni. Én sem gondoltam, hogy ez előfordulhat, hiszen minden napot nyaralásként éltem meg. De nem hagyott nyugodni a lehetőség, és közeledett augusztus vége. Hétfőn buszra ültem és elindultam Szolnokra. A pótfelvételin felvettek.
***
Sosem tudhatjuk, hogy melyik lehetőség változtatja meg az életünket. Csak akkor derül ki, ha megpróbáljuk. Sokszor találkoztam olyan mondatokkal az utam során, amivel bántani akartak. Kioktattak, kritizáltak, minősítettek. Azt hiszem, szerencsés alkat vagyok, mert ritkán éreztem sértettséget, és egy pillanatot sem bántam meg semmiből. Sem a főiskolás évekből, és az azt követő húsz év kereskedelemből sem. Pedig nehezen indult. Ma már mindennapos, hogy árengedményt adok egy akciós tárgyalás során, és természetes, hogy nem küldöm el az ügyfeleimet a szemközti standhoz. De mindig derűsen, mosolyogva gondolok vissza a kopasz srácra, aki alkudott, elment majd visszajött, és eldöntötte a sorsomat.
Ma pedig, már a gyerekeim csodálják a szalóki hullámokat a naplementében, és kacagva rohanják le a tóparti játszóteret. És miután mindenki jól végezte dolgát, ők is szívesen ülnek be a palacsintázóba. A nutellás – túrós a kedvencük.
Jelige: palacsinta
