Amíg az árvaház épületében halotti csend uralkodott, René fülében megállás nélkül zengett a Rekviem dallama. A melódia egykettőre leigázta, birtokba vette a testét, míg végül a szíve erre a mélabús ritmusra pumpálta elátkozott vérét.
Homlokát a térdére hajtotta, és igyekezett egyenletesen lélegezni. Magába szívta a nyitott ablakon beszökkenő eső illatát, a dohos bútorok- és az áporodott tapéta bűzét, de mindhiába, az orrát koromszag csavarta.
Közelebb húzódott az antik, alabástromfehér zongorához, és kezét a poros billentyűzet fölé helyezte. Amiről azt hitte, hogy nem fog menni, az most játszi könnyedséggel sikerült. Az ujjai mintegy önálló életre kelve ütötték le az első hangot, és kisvártatva felcsendült a Rekviem, elindítva ezzel a szokásos, rémületes lavináját.
René megborzongott. Az apja fogalmazta meg egyszer, és milyen igaza volt; a Rekviem szinte felzabálja az embert. Felriasztja álmából az anyátlan gyermeket, áthatol annak törékeny csontjain, majd befúrja magát az elme legsötétebb bugyrába, hogy aztán ott pokoltáncot járhasson a legtitkosabb félelmekkel. És hogy milyen hátborzongató félelmei is lehetnek egy árvának, azt Renénél jobban senki sem tudhatta.
Azzal a reménnyel püfölte a zongorát, hogy minden egyes árva zokogva fog hánykolódni az ágyában, miközben a legdermesztőbb rémálmai kínozzák. Valamiféle megnyugvást remélt a társai szenvedésétől, de az álmos zokogások jobbára csak az idegeire mentek.
A Rekviem végéhez közeledve legszívesebben ököllel ütötte volna a billentyűzetet, és mire az utolsó d-moll is elhangzott, a keze sajgott a fájdalomól.
– Lenyűgöző. – Carlota nővér hangja rekedten rezonált a lecsengő gyászmise vérfagyasztó visszhangjával. Tölgyfa íróasztala mögül hallgatta a lány játékát, komor, gyűrött arcát csupán az előtte pislákoló gyertyafény világította. Üreges szemgödrét hófehér selyemkendővel takarta, amit mindannyiszor megigazított, valahányszor a szobában repkedő holló elsiklott felette. Az állat a Kleopátra névre hallgatott, és a nővérhez hasonlóan híján volt a szemének. Kettejük története valahol a pokolban leledzett, és még a legriasztóbb rémtörténeteket is felülmúlta.
– Lenyűgözőbb lett volna, ha nem az éjszaka közepén játszod el. – Carlota tapogatózni kezdett az asztalon, majd miután rátalált a félig üres Marlboróra, rágyújtott egy szál cigarettára, és jólesően kifújta a füstöt. – Minden alkalmat megragadsz, hogy szenvedni lásd az árvákat, pedig idestova már tizenkét éve nem tartozol közéjük. Jól mondom, René?
René nem reagált Carlota megjegyzésére, helyette a küszöbre lerakott, fekete bőröndjére összpontosított. A termetes koffer borzalmas titkot őrzött, olyan borzalmasat, hogy René csaknem megszakadt a súlya alatt. Minden egyes lépés, amit megtett vele, felért a kínzó halállal. A bőrönd titka felemésztette a lelkét, és falánk módon felfalta emberi mivoltjának maradék, törékeny darabjait.
Elmesélhette volna Carlotának, hogy milyen a valódi szenvedés, de sem energiája, sem ideje nem volt az efféle bájcsevejre. Lesimította az anyjától örökölt, fekete csipkeruháját, feltápászkodott a zongora mellől, és helyet foglalt Carlotával szemben.
A szája akaratlanul is egy grimaszra húzódott, ahogy a szemközti falon megpillantotta a hatalmas szentképet. Biztosan csak a korábban beszedett nyugtatók hatása, de megmert volna esküdni, hogy Jézus rávicsorgott. Erősen megdörzsölte a szemét, és mikor újra a képre nézett, Jézus már az angyalokkal együtt nevetett.
– Fogadni mernék, hogy most fintorogsz. Kevés helyet gyűlöltél jobban, mint a szobámat.
Akkortájt nehéz lett volna olyan árvát találni, aki ne irtózott volna a Tisztelendő Anya irodájától. A rossz gyermekek gyűjtőhelyeként funkcionált, és mint egy ilyen zárt közeg, ajtaját szigorúan zárva tartották. A csukott ajtó mögött Carlota kegyelmére voltak bízva, akinek sajátos nevelési módszerei egy életre elkísérték Renét.
– Nem egyedül a szobáját gyűlöltem. Gyűlöltem az egész intézetet, a benne élőket, a szemközti templomot, azt, akit Istennek csúfolnak, és gyűlöltem önt is, Anyám. Szívem minden lüktetésével.
René megköszörülte a torkát. A karcos él első hangzásra egy csúnya torokgyulladásnak hangzott, de valójában lelki okai voltak. A hazatérése felnyitotta a régi sebeket.
Carlota ahelyett, hogy megbotránkozott volna a szavain, kurtán biccentett. Mialatt egyre bőszebben eregette a cigarettafüstöt, besárgult körmeivel a Rekviem ritmusára kocogtatta az asztallapot. Mikor a holló közvetlenül a füle mellett suhant el, legalább olyan erővel verte az asztalt, mint korábban René a zongorát.
Mindeközben René úgy bámulta, mint egy kísérleti egeret szokás. Az asszony arcán összefutó ráncok szívfacsaró történetről regéltek, akárcsak a szemgödrét elfedő, hófehér kendő.
– Fáj még, Anyám?
Carlota röviden horkantott.
– Miért, ha azt mondanám, fáj, bűntudatod lenne?
René a homlokát ráncolta. Huszonkét éves volt, tizenkét év telt el a történtek óta, de álmaiban azóta is kísértette az üreges szemgödör látványa. A bűntudat régóta rágta a lelkét, persze nem úgy, ahogy azt Carlota gondolta.
– Miért, ha azt mondanám, bűntudatom van, elhinné?
Carlota újfent a szájához emelte a cigarettát, és vadul remegő ujjával körbemutatott.
– Tengernyi rémtörténet kering ennek az intézetnek a falai között, és jobbára mindnek te vagy a főszereplője. A remény, hogy képes vagy az emberi érzelmekre, már rég szertefoszlott bennem.
René fagyosan elmosolyodott. Nem őszinte reakció volt ez, inkább egyfajta kényszeresség. Úgy festett, mint egy báb, akinek kampót szúrtak az arca két oldalába, majd addig húzták a bőrét, amíg a szája egy ijesztő vigyorrá nem formálódott.
– Canewdon és az ő rémtörténetei – forgatta a szemét René. – A sötét mesék kreálása nem pusztán a Bűnösök sajátja. Hisz hány Ártatlant láttunk már, aki vérrel írta meg a saját történetét. Mocskos, áruló vérrel. – René elkomorodott. – Vagy már elfelejtette, Anyám? Még szerencse, hogy hoztam valakit, aki emlékeztetheti rá.
Carlota nyugtalanul fészkelődött a székén, majd ahogy a holló szárnya véletlenszerűen megcsapta az arcát, ledermedt.
– Megtartottad… – nyelt egy nagyot – … a hollót.
René a nővér felett repkedő madárra pillantott. Kleopátra úgy körözött felettük, akár egy zsákmányára vadászó ragadozó. A majd kilencven centi fesztávolságú szárnyaival olyan magabiztosan közlekedett, mintha el sem vesztette volna a látását. Rémületes volt, ahogy sokszor az emberre meredt. A vak holló olyan dolgokat is látott, amit senki más sem, és René éppen emiatt szerette annyira.
– Megtartottam, de megbűnhődött a tettéért. Tudja hogy szól a mondás… szemet szemért.
Carlota egy kisebb o-betűt formált a szájával, majd az egész arca lefehéredett. René a rozoga faszéken hintázva elégedetten figyelte a reakcióját. Az ósdi bútordarab nyikorgó hangja idegtépő háttérzajként funkcionált a hirtelen beálló, feszült csendben. Mindketten ismerték ezt a hangot.
Akkoriban Carlota szokása volt a széken hintázni, amíg az előtte ülő gyermek a büntetésére várt. Ha a nővér elnyújtotta a ringatózást, az árva fájdalmas büntetésre számíthatott.
– Hallottam egy őrült pletykát – folytatta Carlota. Azon igyekezett, hogy kizárja a körülötte repkedő hollót, de minden egyes szárnycsapására összerándult. – Egész Canewdon arról suttog, hogy megtalálták az apádat. Mivel ilyen sok év után hazatértél, gyanítom igazak a hírek. Igazak, René? – kérdezte elcsukló hangon. – Újra kezdetét veszi a borzalom?
Tizenkét éve annak, hogy a nagy Cormac Mordosa köddé vált. Miután a másik két család úgy gondolta, hogy az eltűnésének köze lehet a sátáni játék felfüggesztéséhez, a Vendóriuszok és az Ardensák vérdíjat tűztek ki Cormac fejére. Aki élt és mozgott őt kereste.
– Richmond Ardensa híresztelése messzire eljutott. Nemhogy Canewdon, az egész világ erről beszél. Igen – bólintott René, nyomatékosítva ezzel saját szavait. – Úgy tűnik, a hír igaz. A Bűnösök holnap helyet foglalnak a Sátán asztalánál.
Carlota úgy rándult meg, mintha René megütötte volna.
– Nézze a jó oldalát, Anyám. Eggyel kevesebb Mordosa.
És Carlota szempontjából csakugyan ez volt az egyetlen jó oldal. Cormac halála olyan események láncolatát indítja be, ami Canewdont a pokol legmélyebb bugyraiba taszítja. Segítség nincs, a faluban más törvények uralkodtak, mint a világ többi pontján. Könyörületet egyedül Istentől remélhettek. A három elátkozott család harca minden eddiginél könyörtelenebb lesz, ami nem sajnál majd se embert, se Istent.
– Ne hívj Anyámnak – mordult rá Carlota türelmetlen bosszúsággal. – Ha nem vetted volna észre, már nem hordom a fityulát. Egyszerű nevelőnő vagyok.
Persze hogy észrevette. Ahogy azt is, hogy Carlotát mennyire bosszantja a dolog.
– Szóval, ez így működik? Isten ilyen könnyen elengedi?
Carlota kelletlenül elhúzta a száját.
– Kénytelen volt, miután lepaktáltam az ördöggel.
René erős késztetést érzett, hogy megragadja a torkát, és egyenesen a másvilágra küldje, de végül fékezte magát.
– Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte Carlota, mialatt egy erőszakosabb mozdulattal elnyomta a cigarettáját.
René nem válaszolt azonnal. Felemelkedett a székből, és komótosan körbejárta a dohos helyiséget. Ujját végighúzta a régi zongorán, a szoba hosszában elnyúló, fal mellé tolt fapadon (amit akkoriban csak Hóhérszéknek becéztek) majd megállt a felette lógó, keresztre feszített Jézus előtt. Miközben leemelte a feszületet, így felelt:
– A híres canewdoni legenda szerint, ha november első vasárnapján lehajítunk egy követ a templomtoronyból, akkor egy boszorkány meghal, és Isten egy kegyeltje veszi át a helyét. Mindannyian ismerjük a történetet. Én az apámtól hallottam először, akinek szintén az apja mesélte, és így tovább. Csakhogy az ő történetük némely pontban eltér a lakosok által ismert verziótól.
Ahogy René a keze között forgatta a feszületet, a fából kiálló szálka belevájódott a tenyerébe, és ahogy ki akarta azt húzni, egy része beletört a húsába. Megrázkódott ugyan, de fájdalmat egyáltalán nem érzett.
– Apám szerint ez a kő egy fadarab, méghozzá Jézus keresztjének egy darabja.
Carlota látszólag még a felette köröző hollóról is megfeledkezett, és most minden idegszálával Renére koncentrált.
– Ez a fadarab nem pusztán boszorkányok megölésére szolgált. Aki birtokolta az Isten örök kegyelmét élvezhette. Bármilyen bűnt követett is el az illető, az Úr megbocsátotta. Jól hangzik, nem?
– Nem, nem hangzik jól. Ez… ez egy szentségtörés. És nem több, mint dajkamese.
– Állítólag – folytatta René, figyelembe se véve Carlota felháborodását –, ha ez a fadarab egy Bűnös kezébe kerül, az megmenekül az átoktól. Megszabadul bűnösi mivoltjától, és hétköznapi halandóvá válik. Isten kegyelmében fürödve, a Sátán többé nem kényszerítheti a játékra. Más szóval szabad ember lesz. Sokáig úgy hittem, a játék nem folytatódik, így nem is eredtem az ereklye nyomába. Most azonban szükségem van rá. Samanta idén tölti a tizenhetedik életévét. Az unokahúgom a legerősebb Mordosa-klán tagja, és hála az apámnak, olyan bűnöket örökölt, ami nagyban megnövelheti az esélyét a játékra. Meg kell szabadítanom Samantát az átoktól, mielőtt túl késő lenne.
– Nevetséges… – morogta Carlota. – Apád egy megtébolyodott elme volt, akit folyton tévképzetek gyötörtek. Bolond vagy, ha hiszel a szavának.
René felnevetett.
– Még szép, hogy ezt mondja. Az egyháznak nyomós oka van a tagadásra. Ha kitudódna, hogy létezik, és hogy ilyen sokáig titkolták a kilétét, az nagyban megingatná a beléjük vetett bizalmat. Gondoljon csak bele, mi történne, ha a többi Ártatlan rájönne, hogy az egyház megmenthette volna a híveit, de a fülük botját sem mozdították.
Az Ártatlanok pont úgy a részesei voltak a játéknak, mint maguk a Bűnösök. A Sátán játszóterén mindenkinek játszania kellett.
– Ebben a faluban két ember szerezhet információt a fadarab hollétéről. Az egyik a Szent Miklós templom plébánosa, a másik pedig maga, Anyám. Miután elátkozottként nem tehetem be a lábam Isten házába, így magáé a megtiszteltetés, hogy segítsen nekem. Holnap éjfélig kap időt. Mire a játék elindul, tudni akarom, hol tartják az ereklyét. Ha nem szerzi meg az információt, felgyújtom az egész árvaházat az árváival együtt.
A fenyegetés megtette a hatását. Carlota kővé dermedt, szája tátva maradt.
– Ugye, tisztában vagy vele, hogy mit kérsz tőlem? – dadogta az idős asszony. Látni lehetett, hogy meglepettségében még a víz is leverte. – Még ha létezik is ez a fadarab, miért árulnák el, éppen nekem?
René leült az íróasztal sarkára, és hanyagul vállat vont.
– Maga nem ostoba, Anyám. Majd kitalál valamit.
Carlota dacosan a fejét rázta.
– Nem fogom kifaggatni az atyát, és nem fogok hazudni sem. Főleg nem egy Bűnös kedvéért. – Noha ellenkezett, hangjából tisztán kivehető volt a bizonytalanság.
Ők ketten már régóta egy koporsón osztoztak, és az asszony bűne volt a szög, ami ezt a koporsót egyben tartotta. Két rossz ember rossz kapcsolata volt az övék, amiből egyiküknek sem volt menekvés.
Bármennyire is nem fűlött hozzá a foga, segíteni kellett.
– Ne játsszon a türelmemmel – morogta René. Ahogy fenyegetően a nővér arcába hajolt, Kleopátra leereszkedett közéjük, és ráült Carlota vállára. – Tönkretettem az életét, de maga is tartozik nekem eggyel. Ha maga nincs, az öcsém még mindig köztünk lenne. Tudja, hogy igazam van, máskülönben akkor este nem mentett volna meg Kleopátrától. Az a fránya bűntudat, Anyám…
– Rendben – vágott a szavába dühödten Carlota. – Utána járok, de nem ígérhetek semmit. Azt az ereklyét eddig soha, senki nem látta. Az esély, hogy holnap éjfélig a nyomára bukkanj, szinte nulla.
– Az már nem a maga baja. Csak szerezze meg az információt, a többit elintézem. És ismeri a szabályokat. Nincs több hazugság. Tudni fogom, ha titkol előlem valamit.
Carlota látszólag meg sem hallotta René szavait. Egyre hevesebben fújtatott, majd kétségbeesett kiáltás hagyta el a száját:
– Elég volt – sikoltotta. – Mondd neki, hogy repüljön le a vállamról.
René sajgó sebeire balzsamként hatott a rémült Carlota, de miután rászorult a segítségére, nem kockáztathatta, hogy a nő esetleg meggondolja magát.
– Kleopátra! – Sérült hangszálai miatt csupán egy erőtlen parancsra futotta, ám ez is elég volt ahhoz, hogy az állat engedelmeskedjen. – Menj a birtokra. Tudasd velük, hogy René Mordosa visszatért.
Kleopátra még tett egy fenyegető kört a nővér felett, azzal a nyitott ablakon keresztül távozott.
Carlota zihálása nem csillapodott, mialatt rágyújtott egy újabb szál cigarettára. Nehézkesen kibotorkált az asztal mögül, és az ablakhoz sétált.
René követte, éppen abban a pillanatban, hogy a szemközti templom harangja megkondult. Mindketten tudták, mit jelent: éjfélt ütött az óra. A holnapi harangzúgás lesz az utolsó, mielőtt beköszönt a november.
Az árvaház kapui hamarosan bezárnak, és majd csak egy hónap múlva nyílnak ki újra. A Rekviem helyett az épület buzgó imádságoktól fog zengeni, és ha a dolgok rosszra fordulnak, ha a gonosz a bezárt kapu ellenére is bejut az intézetbe… akkor a fohász édeskevés lesz.
Amíg Carlota mind a tíz körmével a párkányba kapaszkodott, René akaratlanul is arra gondolt, milyen könnyű lenne kilökni onnan az asszonyt. Ha a kicsavarodott, összezúzott testét meglátná az aszfalton, vajon mit érezne? Megkönnyebbülést? Esetleg örömöt?
– A Rekviem… megleptél vele. Úgy gondoltad, az apád is megérdemel egy utolsó gyászmisét?
René elhessegette a Carlota halálával kapcsolatos vágyálmait, és megvetően felhúzta görbe orrát.
– Apámnak nincs lelke, Anyám. Épp ezért, a Rekviem nem szólhatott őérte.
Ösztönösen a küszöbre lerakott, fekete bőröndjére nézett. Akár a kezében volt, akár nem, szüntelenül érezte annak gigászi súlyát.
– Sokkal inkább szólt az enyémért – tette hozzá dacára annak, hogy a lelke egy jelentős részét már rég elvesztette a hazafelé tartó út közben. Kénytelen volt megszabadulni tőle, hogy elbírja a bőröndöt. Máshogy nem ment.
– Akkor imádkozni fogok a lelkedért, lányom.
René felnevetett, érkezése óta először.
– Olyan biztos helyem van a pokolban, hogy ezer ima sem mentene meg. Sem engem, sem a többi Bűnös leszármazottat.
Aki Bűnösnek született, egyúttal meghívót is nyert az alvilágba. Bármilyen szentként is élték az életüket, a pokolnál fentebb nem juthattak.
– A november mindannyiunk számára nehéz – sóhajtott Carlota. – A Bűnösök tesznek róla, hogy az legyen. Az elmúlt évek ugyan csendesek voltak, érzem, hogy az idei más lesz. A falubeliek bezárkóznak, és minden óvintézkedést megtesznek, de te is tudod, hogy sokszor ez nem elég.
– A gonosz még a legapróbb résen is képes befurakodni – rebegte el René Canewdon szállóigéjét.
Carlota komoran bólintott.
– Maradj a birtokon, René. Te is és a családod is, különben én sem fogom tartani a szavam.
René egy ideig csendesen figyelte Carlotát, majd az ajtó irányába fordult.
– Úgy hallom, a kölykök visszaaludtak. A Rekviem nem használt. Kár érte.
– Nem sajnálod őket, René? Egy csepp megbánás sincs benned? – Carlota hangjából sütött a megvetés. – Tudom, sokan bántottak, te pedig annál is többet bántottad őket, de akkor sem értem, mire ez a nagy harag az árvákkal szemben. Valamikor te is egy voltál közülük.
René tekintete élesen pattogott Carlota arcán.
– És még vagyok most is. Egy árva mindig árva marad, Anyám. A szenvedés pedig egy olyan dolog, ami életben tartja az embert. Az a sok síró száj mind azt jelzi, hogy még küzdenek. Viszont az a gyermek, aki nem sírt fel, de felébredt, már nem tudja megkülönböztetni a rémálmot a valóságtól. Inkább értük imádkozzon. Könnyen lehet, hogy valaki az utolsókat rúgja.
– Mindezt a Rekviem miatt?
– Nincs olyan felnőtt vagy gyermek ebben a faluban, aki ne ismerné a történetünket, apámat vagy a Rekviemet. Az árvái tudják, hogy itt vagyok, ahogy az összes többi nővér és nevelőnő is. Mit gondol, miért nem törte ránk senki az ajtót? – René keserűen elmosolyodott. – Én vagyok a canewdoniak legnagyobb rémálma. Tőlem és az apámtól retteg mindenki.
Carlota az ajkába harapva bólintott.
– Talán én is az utolsókat rúgom. Máskülönben már sikítva menekülnék.
– Ha az utolsókat rúgná, nem bíztam volna meg egy ilyen fontos feladattal. Az ok, Anyám, amiért maga nem menekül, pontosan az, amiért még én is életben vagyok.
– Mégpedig?
– A remény, hogy mielőtt meghalunk, helyrehozhatjuk a bűneinket.
Carlota beleszívott a cigarettába, a füstöt kifújta a hűvös, októberi levegőbe, majd egész testével René felé fordult.
– Helyrehozni egy bűnt kizárólag megbánással lehet. Máskülönben csak mélyíted a benned lévő sötétséget. Bármit is tervezel, egy valamit ne felejts; a családod halála nem a te bűnöd. Sok bűn szárad a lelkeden, de az a pusztító tűz nem tartozik közéjük. Higgy Istenben, René és az ő igazságtételében.
René elgondolkodva nézett Carlotára. Hogy tudná megértetni Isten kegyeltjével, hogy a bűn öröklődik, és hogy inkább ő vet neki véget, minthogy a testvéreinek kelljen?
Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a szemközti Szent Miklós templomra, megragadta Carlota kezét, és a tenyerét az égési sebektől eltorzított nyakára helyezte.
Amint Carlota megérezte rajta a hegeket, menten el akarta rántani a kezét.
– Végignéztem, ahogy az édesanyám elevenen elég. Hallottam a családom sikolyait, a gyerekek keserves jajveszékelését. Láttam a poklot, ott égtem benne, és láttam az Ördögöt is, aki tűzbe vetett minket. Higgyek Isten igazságtételében? – René torkából egy fáradt, gúnyos horkantás szakadt fel. – Hadd kérdezzek valamit. Ha Istennek tényleg olyan gigászi hatalma van, mint mondják, akkor miért hagyta, hogy gyermekek haljanak meg hatalmas kínok között? Megmondjam, Anyám? Azért, mert Bűnösök vagyunk, attól a pillanattól kezdve, hogy megszülettünk. Isten keze a mi vállunkon nem nyugszik, épp ellenkezőleg, hátat fordított nekünk. Soha nem érdekelt az Úr kegyelme. Egyetlen egy dolgot akarok, hogy azok, akik tönkretették a családomat, megfizessenek. Ha ehhez vétkeznem kell, vétkezek, ha ölnöm kell, ölök. Nincs vesztenivalóm. Az utam végére értem.
Carlota elrántotta a kezét, olyan nagy lendülettel, hogy az asztalon lévő gyertyát is leverte. René csillogó tekintettel nézte, ahogy az a repedezett padlóra esik, majd magában elmosolyodott.
A Sátán ott lehetett velük a szobában, mert a gyertya nem aludt el. Még egy lépés, és Carlota ruhája súrolni fogja.
– Mindenkin elégtételt akarsz venni, aki bántotta a családodat. Jól értettem, René?
René bólintott, bár ezt Carlota nem láthatta.
– Érdekelne, vajon számomra mit tervezel?
– Semmit – felelte színtelen hangon. – Épp elég büntetés lesz a maga számára, hogy Kleopátra folyton a feje felett repked majd, hogy emlékeztesse élete legsötétebb éjszakájára.
Ekkor René megragadta a szemkötő végét, és egy gyors mozdulattal kioldotta a csomót. A hófehér anyag lehullt a földre, egyenesen az égő gyertyára, és azonnal lángra kapott.
René a vak Carlota arcába hajolt.
– Ez a kendő gyáva dolog, Anyám. Hiába takarja el a bűnét, az emberek tudni fogják, hogy tizenkét éve egy megvakult apáca segítette a megszökött szörnyeteget, hogy elrabolhassa a fiát. Mindezt miért? Hogy Canewdon örökre megszabadulhasson a Sátán fattyaitól. Legnagyobb sajnálatukra azonban az apám nem kért belőlem, a leggonoszabb mind közül itt maradt, és tett róla, hogy a canewdoniak számára szenvedés legyen az élet.
Carlota holtsápadt lett, de nem csupán René szavai miatt. A nő ekkor érezte meg, hogy a lángok elérték a szoknyája szegélyét.
– Kérlek – rimánkodott halkan Carlota.
Megtehette volna, hogy hátat fordít. Hagyhatta volna, hogy Carlota az édesanyja és a többi Mordosa sorsára jusson, hogy elevenen elégjen, ahogy az öccse égett a pokolban.
De sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas a bosszúra. Carlota kénytelen lesz kivárni a sorát.
– Ne aggódjon, Anyám. A maga Azézele nem én vagyok – mondta René, azzal ormótlan bakancsával rátaposott az égő anyagra.
Az asszony levegő után kapott, és erőtlenül a földre rogyott. Az egész teste remegett, halálra volt rémülve, mégsem kiáltott segítségért. René ezt tisztelte benne.
– Ha ennyire gyűlölsz, miért hozzám fordulsz segítségért? – fakadt ki elfúló hangon.
René leguggolt elé, és csendesen válaszolt:
– A bűntudata miatt. A bűntudat olyan, mint egy erős ragasztó. Egyben tud tartani barátságot, házasságot, egy egész családot, de még ellenségeket is. És tudja mi a legjobb? Semmi sem tudja feloldani, csak az őszinte, tiszta megbocsátás.
René gyűlölettel teli pillantást vetett Carlotára.
– Ha úgy akarja, az oly szeretett Istenére is megesküszöm, Anyám. Soha nem bocsátok meg magának, még azután sem, hogy meghaltam.
Kopogás hangja ütötte meg a fülüket, és kisvártatva egy sápadt képű novícia dugta be a fejét az ajtórésen. Fogai vacogtak, manószerű ábrázatáról tisztán kiolvasható volt a félelem.
René kíváncsian vonta fel a szemöldökét, majd felegyenesedve kihívóan a novíciára meredt. Nem hitte volna, hogy bárki is megmeri majd zavarni őket, pláne nem egy ilyen apró, gyámoltalan apáca.
Amíg a lány az esélyeit latolgatta, űzött tekintete hol Renén, hol a földön fekvő Carlotán csüngött, majd nyelt egy nagyot, és belépett a helyiségbe.
“Nahát – gondolta René –, bátrabb, mint hittem.”
A novícia a sarokban gubbasztó nővér segítségére sietett.
– Carlota nővér – Vékony hangja kissé megremegett, ahogy az üreges szemgödörre nézett. Most láthatta először a kendő nélkül. Annyi biztos, hogy nem volt egy kellemes látvány. – Jól van?
René felvihogott.
– Jobb később, mint soha, nem igaz? Több, mint egy órája vagyok itt. Ha nagyon akartam volna, már az első öt percben végzek vele. „Segíts felebarátodon.” Carlota nem tanította meg?
Ahogy a tekintetük találkozott, a novícia élesen beszívta a levegőt, és a falhoz kuporodott, talán abban reménykedve, ha nagyon szorosan hozzásimul, eggyé válhat vele.
Carlota összeszedte magát, és az apáca segítségével feltápászkodott.
– Mit szeretnél, Isabella? – motyogta az asszony még mindig levegő után kapva.
– Valami… odakint – mutatott az utca irányába, mire René azonnal az ablakhoz ugrott.
Olyannyira lefoglalta őket a saját konfliktusok, hogy észre sem vették a lent zajló eseményeket.
Az utcai lámpák időközben teljesen kialudtak, a házak fényei úgyszintén. Egyetlen egy lámpaoszlop pislákolt csupán, melynek szakadozott fénye úgy hatott, mint egy haldokló erőtlen szívverése. E gyermeteg fény sugarában, egy hórihorgas férfi várakozott. Az idegen sziluettje szinte teljesen beleolvadt az éjszakába, egyedül a vörösen izzó szempárja világított, fekete csuklyájának takarásában.
– Ki az, René? – Carlota odébb hessegette a novíciát, és Renébe karolva az utca irányába fordult. – Ki van itt?
René tekintete megkeményedett. Nem szerette a felesleges bonyodalmakat, márpedig a férfi jelenléte ezt jelentette.
– A játékmester.
Carlota megtántorodott, míg Isabell a szája elé kapta a tenyerét. Kíváncsisága azonban hamar felülkerekedett a félelmén, és a nővér válla felett alaposabban szemügyre vette a Sátán segédjét, akit az Ártatlanok mind ez idáig csak hallomásból ismerhettek. Belzebub után a legjelentősebb pokolfajzat, a játék egyik nélkülözhetetlen kulcsfigurája. Több száz éve ő
indította útjára az legelső játékosokat, majd hirdette ki a győztest. Rendíthetetlen hatalommal bírt. És maga volt a megtestesült gonosz.
Bármi is volt az oka, René rossz ómennek érezte a váratlan látogatást.
– Még nincs november – hebegte a novícia. – Nem bánthat minket, igaz?
– Erre azért ne vegyél mérget, szivi.
Isabella tekintete elkerekedett, és rögvest visszahúzódott a fal mellé.
– Ne aggódj, Isabella – nyugtatta hűvös hangon Carlota. – Senki sem szegheti meg a szabályokat. A vadászat november első éjszakáján kezdődik. Addig nem érhetnek hozzánk. A játékmester sem kivétel ezalól.
– A szabályokat bármikor meg lehet változtatni, Anyám. Ha azt hiszi, hogy tizenkét év szünet után minden olyan lesz, mint régen, akkor naivabb, mint gondoltam.
A játékmester mindeközben széttárta karjait, és az ég felé nézve halk beszédbe kezdett, kísérteties összhangban a vak nővérrel.
René karján végigfutott a hideg. Az ima és az énoki nyelv együttese baljós visszhangot vert az árvaház ódon falai között. Kórusban szólt Isten és a Sátán szolgája. René nem tudta eldönteni, melyikük hangzott rémisztőbbnek.
A horizonton mozgó pontokat pillantott meg, és mire felfoghatták volna, mi történik, több tucat bukott angyal vette körül az árvaházat. Óriási termetükre rászáradt a hamuszürke bőrük, gerincük torz módon előrehajlott, ujjaik végéből karmok álltak ki. Egyik csúfabb volt, mint a másik.
A legnagyobb maradt utoljára az égen. Tett egy kört a templom körül, majd egy fülsértő sikolyt hallatva, denevérszerű szárnyaival nekirontott a torony tetején magasodó keresztnek, és lesöpörte a mélybe.
Mielőtt csatlakozott volna társaihoz, az ablakhoz repült, karmait a párkányba mélyesztette, és vicsorogva a bent lévőkre meredt. Carlota hangja elcsuklott a félelemtől, mégsem hagyta abba az imát.
A pokoli teremtmény olyan közel hajolt hozzá, hogy az orruk szinte összeért. Arcát vér borította, hegyes fogai közül húscafatok lógtak ki, a lehelete pedig olyan erős vadszagot árasztott, hogy René szinte beleszédült.
Gyűlölte őket. A pokol legundorítóbb teremtményei voltak. Az ösztöneiknek éltek, és nem ismertek határokat. Ezt a söpredéket Mammonnak hívták, ő védte a birtok kapuit, és vizsgálta át a messziről jött Bűnösöket.
– Hiszek a Szentlélekben. Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat; a szentek közösségét; a bűnök bocsánatát; a test feltámadását…
Az angyal haragra gerjedt. Visítozva Carlota imára kulcsolt kezébe kapott, mire a nővér felüvöltött fájdalmában. Isabella vele együtt kiáltott.
Renében elemi düh lobbant. Megragadta az angyal torkát, és erővel elrántotta az asszonytól.
– Kotródj – sziszegte az arcába. – Még nem kezdődött el a vadászat. Ma éjjel nem érhetsz hozzájuk.
A pokolfajzat éjfekete szeme elkerekedett, majd keskeny vonallá szűkült. Feltehetőleg felismerte a lányt.
– René Mordosa – szólt a lehető legmagabiztosabb hangon. – A Mordosa-ház jelenkori vezetője. Ellenőrizd, ha akarod.
Hosszú másodpercekig farkasszemet néztek egymással, majd az angyal riasztóan elvigyorodott, megragadta René karját, és a húscafatos, véres szájával egy ragacsos csókot nyomott az arcára. René elfintorodott.
– Üdv itthon – búgta a fülébe az énokiak nyelvén.
Még utoljára végignézett rajtuk, majd mintha mi sem történt volna, leszállt a játékmester mellé.
René valamiféle papír után kutakodott, de miután nem talált semmi használhatót, a mögötte bujkáló, még mindig sokkhatás alatt lévő Isabellához fordult, és a nyáltól ragadó arcát beletörölte a szent fityulába.
A novícia öklendezni kezdett. Elhúzódni nem mert, vörösödő képpel várta, hogy René végezzen.
– Ez aztán nem semmi, Anyám. A pokol egy egész hadsereget küldött a küszöbük elé. Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki keres valamit, hmm?
Carlotáról patakokban folyt az izzadság, fogai megállíthatatlanul vacogtak. Szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Megrázta a fejét, és az íróasztalához sietett. Rövid tapogatózás után a kezébe vette a telefont, tárcsázta a számot, és kiadta a parancsot:
– Hannah? A gyerekekkel menjetek le az alagsorba. Zárkózzatok be, és ne gyertek fel, amíg nem szólok.
Miután lecsapta a telefont, rágyújtott a sokadik szál cigarettájára. Zaklatottnak tűnt, de korántsem annyira, mint azt a helyzet megkívánta.
Miféle piszkos ügyletbe keveredhetett?
– Szóval, apád után te veszed át a Mordosák trónját. Mi történt a bátyáddal?
– Nem az életkor számít, Anyám – felelte egykedvűen. – Bár az számítana.
René a kint álló tumultusra, köztük közvetlenül a játékmesterre pillantott. Nem úgy nézett ki, mintha be akarna törni. Épp ellenkezőleg. Mintha azt akarta volna megakadályozni, hogy a bent lévők kijöjjenek.
Vajon Carlotához volt köze, vagy a váratlan akció nem több, mint egy meglepetésszerű csavar az ördögi bújócskában? Egy újítás, ami felkavarja az évek alatt felgyülemlett állóvizet.
Tizenkét év hosszú idő, René most fogta csak fel igazán, hogy mennyire. A dolgok megváltoztak Canewdonban. A sötét, mocskos titkok már olyan mélyen gyökereztek, mint maga a pokol. De még mindig nem olyan mélyen, mint a bőrönd tit…
Gondolataiból a novícia sikolya ébresztette fel.
– Megmozdul-tt. Az előbb csak-kk úgy… Mi van benne? – dadogott halálra vált arccal a bőröndre mutatva.
René szája széle megrándult.
– Ha elárulom, meg kellene, hogy öljelek, szivi.
Jelige: A Sátán játszótere
