1. fejezet
Bmm, bmm, bmmm.
Megszólalt az ébresztőm. Morogva kikapcsoltam és megnéztem az időt, 8:47-et mutatott.
– A francba! – rögtön kipattant a szemem. Felkeltem az ágyból. A nagy rohanásban még szegény Puszedlit – a macskámat – is sikerült lelöknöm az ágyról. Kapkodva felvettem a ruháimat.
Lementem a földszintre megkeresni a szükséges irataimat, hogy igazolhassam magam a munkahelyemen, az újoncokat még nem ismerik fel. Totó, a család házikedvence vígan csaholt a lépcső végén.
– Szia, pajti! – simogattam meg a kutyus fejét.
És ehhez hozzáteszem, én Rácz Emma, aki gimis évei alatt rengeteg nyári munkát próbált ki -mindig kudarc volt a vége -, most talált egy rendes állást a Gondozoo Állatkertben. És ha ezt meg akarja tartani, akkor nem késhet el rögtön az első munkanapján.
– A FRANCBA!! – néztem rá az időre: 8:54. És 9:00-kor kellene kezdenem a koaláknál. Kapkodva, mindent leverve kerestem a fránya irataimat, de nem találtam.
– Mi ez a nagy kiabálás? – kérdezte apám, miközben ment le a lépcsőn, s rám nézett a nagy rendetlenségen át.
– Anna ennek nem fog örülni!
– Majd összetakarítom később – és tovább kerestem.
– Rácz Emma, mit keresel annyira, hogy fel kell forgatni az egész házat!? – szólt haragosan a nevelőanyám.
– Az irataimat. És elkések a munkából, mert nem találom. És ha nincsenek meg, akkor nem tudom igazolni magam. És az egyetlen ember, aki ott ismer az csak Janka. És Jankát sem szokták felismerni, pedig 3 éve ott dolgozik! – hadartam idegesen.
– Jajj, nyugodj már le, nem ezen fog elcsúszni minden! – csitítgatott Anna.
– Itt van! – mondta Bia a kezében lóbálgatva az irataimat.
– Ó, te vagy a világ legjobb hugija – öleltem át.
– Akkor vigyél el engem is!
– Oké, de siess!
– Jujj, de jó! – vette fel a táskáját indulásra készen.
Én is összekaptam magam, és szaladtunk is a buszmegállóba.
Ó, NE MÁR! Csak egy percet késtünk, de már el is ment a szemünk előtt.
Zajt hallottam a hátam mögött, hátra néztem és láttam a punk szomszédunkat, ahogy éppen a hippi minibuszába pakol. Remélem, el tud vinni minket. Megszólítottam:
– Csá, Kovács! El tudnál minket vinni?
Itt megjegyezném, a punk szomszédunkat Kovács Ferencnek hívják, aki az egyik legjobb barátom.
– El – mondta, és beszállt a minibuszba. Eléggé szürreális látványt nyújt egy punk, akinek hippi stílusú busza van, amelyben rock zene szól. Az ember csak ránéz a mini rózsaszín-neonkék virágos buszra, és csak egy sötét alakot lát a volánnál, aki ritmusra rázogatja a fejét a zenére.
– Csak még felvesszük Vinczét…
Lekanyarodott egy utcában, ahol csak panelházak voltak. Leállt a 69-es szám előtt, és beleszólt a kapucsengőbe. Kis idő múlva megjelent Janka egy pitonnal a nyakában.
– Szia. Klassz piton – szóltam, s ő beszállt mellém. Mikor elgondolkoztam azon, mit mondtam, ijedten hőköltem hátra. – NE hozd ide azt az izét!
– Mi a bajod vele? Aranyos.
– Szerintem is – mondta egyszerre Feri és Bia.
– Ja, tényleg aranyos, mindjárt szétpuszilom az undorító fejét – forgattam a szemem. Imádom Jankát, de ez a kígyómániája kiakasztó. Megnéztem az időt: 9:00. Hát a pontosság nem az erősségem…
– Indulhatunk végre? – kérdezte Bia. – Látni akarom a zsiráfokat!
Feri el is indult. Éreztem, hogy valaki néz. Oldalra fordultam és egyből a pitonnal szemeztem.
– Ááá! – sikítok fel. A kígyó támadásba lendült, lehúztam a fejem és behunytam a szemem. Mikor kinyitottam, láttam, hogy oldalra vagyunk borulva és Bia sír.
– Mi történt Bia? – kérdeztem, de már én is láttam, hogy mi a baj. A riadalmam miatt, Feri elrántotta a kormányt, Biát pedig megmarta a piton.
Rémülten néztem a többieket, megúszták kicsi karcolásokkal.
– Segítsetek már! Biát megmarta a kígyó! – Janka gyorsan megpróbálta elállítani a vérzést, Feri és én visszafordítottuk a buszt az úttestre.
– HOL VAN!? – kiáltott fel Janka.
– Mi? – kérdezett rá Feri.
– Julie – válaszol Janka.
– Csúcs, már neve is van a pitonnak – mormogtam alig hallhatóan.
– Hagyd azt a kígyót, inkább vigyük kórházba Biát – mondta Feri.
– Támogatom az ötletet, inkább rúgjanak ki, mint hogy a húgom meghaljon.
– Belehalhatok? – sírt fel Bia.
– Nem fogsz – nyugtattam meg, és mindenki beszállt a buszba.
Elértünk kórházba és fertőtlenítették Bia sebét, az orvos szerint rendbe fog jönni.
Ééés… végre eljutottunk a Gondozoo Állatkertbe! Ferivel meg beszéltük, hogy vigye haza Biát, a szüleinket már az orvos értesítette a balesetről. Ezért kapni fogok rendesen, ha haza megyek. Munka után vennem kell virágot és egy zsiráfos plüssállatot (Bia kedvenc állata), hátha kicsit megenyhülnek. Janka sajnos megtalálta Julie-t, de szegény hüllő nem élte túl a balesetet.
– Jajj, Emma! Ezért tuti ki fognak rúgni, meghalt a látogatók közkedvenc kígyója – mondta szomorúan Janka.
– Ha ez vigasztal, az összes kígyók közül ebben az állatkertben ő volt a legrondább – mondtam, miközben Janka kuncogva és könnyezve ölelt át.
– Na, menjünk, hallgassuk meg az ítéletet! – javasoltam.
– MI AZ, HOGY MEGHALT!? ÉS MÉG EL IS KÉSTÉL AZ ELSŐ MUNKANAPODON KETTŐ EGÉSZ ÓRÁT!? – ordítozott Tibor a főnökünk, miközben nagyokat csapott az íróasztalára. Amikor az állásinterjún voltam, akkor kedvesebb volt. – MÉG ILYEN TREHÁNY NŐSZEMÉLYEKET! – nézett végig rajtunk.
– Rendben, jól van – mondta bólogatva. – Janka, mivel jó gondozója vagy a Hüllőháznak, és te vagy az, akit eddig egyszer sem martak meg a kígyók, kapsz még EGY esélyt. Ha ezt is elszúrod, repülsz!
– Ó, köszönöm, köszönöm! – hálálkodott Janka.
– Rendben, te leléphetsz, Emma még itt marad!
Jó, hogy Janka megúszta, ő tényleg megérdemli a bizalmat. Az már más kérdés, hogy én megérdemlem-e. Hisz ez lett volna az első napom…
– Emma, Emma, mit csináljak veled? – rázta a fejét Tibor.
– Nem tudom – szólatam meg halkan.
– Eredetileg a koalák gondozóihoz osztottalak volna be segítőnek, de már azt sem érdemled meg, hogy egyáltalán itt dolgozz!
– Sajnálom, miattam halt meg Julie, és majdnem miattam haltak éhen a koalák. Még szerencse hogy Zoé hamarabb jött be dolgozni.
– Igen, nagy szerencse, hogy itt volt még nyitás előtt, nem úgy, mint te! De szerencséd van, hogy én sem szerettem azt a kígyót. CSAK EZÉRT adok neked még egy esélyt, csakis egyet.
Mikor ezt kimondta, a nyakába ugrottam és nem győztem hálálkodni:
– Köszönöm, köszönöm!
– MÉG nem mondtam végig. Két hét a próbaidőd itt. Ha úgy döntünk, hogy maradsz, további egy évig Carma mellett dolgozol. Ha nem ismernéd, ő az elefántok gondozója. A segítőjével, Attilával lapátolod az elefántkakit. Természetesen az eredeti fizetésed felét kapod meg a Julie incidens miatt.
Mikor az e-l-e-f-á-n-t-k-a-k-i-t kimondta, egy világ omlott össze bennem, de fontos számomra, hogy itt dolgozzak. Kicsi korom óta az volt az álmom, hogy állatokkal foglalkozzak.
– Rendben, főnök, megegyeztünk – ráztam vele kezet.
– NA, KIFELÉ!
Becsaptam magam mögött az ajtót, és megkeresem Carmát. Meg is találtam.
– Szia, Carma! Emma vagyok. Gondolom hallottál már a történtekről, mikor kezdhetek?
– Helló, Emma! Már most azonnal kezdhetsz, Attilát hátul megtalálod, ő odaadja, amire szükséged lesz. Nekem most mennem kell, Ari mindjárt ellik.
– Ez csodálatos, és mi lesz a elefántbébi neve?
– Dumbó.
– Aranyos név, nekem rögtön a Disney mese jut eszembe róla!
– Nekem is. Na, de most már tényleg mennem kell. Szia!
Megkerültem az elefántok karámját, és beléptem a csak dolgozóknak fenntartott helyiségbe.
– Szia! – köszöntem Attilának.
– Hali! A széken van védőruha és kesztyű, lapátot mindjárt keresek.
– Oksi – és már fel is vettem a citromsárga védőruhát és kesztyűt. Mire kiléptem a helységből, Attila nyújtotta is a lapátot.
– Felkészültél? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor mehet is a lapátolás – kuncogva el is kezdte a munkát, miközben az állatkert mind a négy elefántja elkezdett trombitálni. Gondolom, megérezték, hogy a társuk éppen ellik.
Kábán és ájultan (gondolom a szagtól és egyben a kimerültségtől) lapátoltam a gigantikus elefántkakikat, amikor megcsúszott a lábam. Egy méretes kakihegy tompította az esésemet. Mindenem olyan lett, még az is, aminek egyáltalán nem kellene.
– Szar ügy, mi? – nevetett ki Attila.
– Elefántul vicces, ha-ha-ha! – forgattam a szemem én is nevetve.
– Inkább segíts!- megfogtam Attila kezét, és egy hirtelen mozdulattal magam mellé rántottam. Ő is kakis lett.
– Muhahaha! Ez jár annak, aki ki nevet.
– Oké, ezt megérdemeltem. Bocsi – szólt Attila.
– Semmi baj.
– Mára már elég volt ebből. Menjünk haza.
– Oké.
Mindketten összeszedtük a cuccunkat. Ellenőriztük a felszereléseket és az elefántok karámját.
Amíg mi itt bohóckodtunk, addigra már bezárt az állatkert. Az őr bezárta utánunk a kaput.
Végre kiléptünk a Gondozooból. Ellentétes irányba indultunk el, és zavartan néztünk vissza egymásra. Ugyanakkor nevettünk fel.
– Te hova mész? – kérdeztük egyszerre.
– Én a kocsimhoz – szólt Attila.
– Én a buszmegállóba.
– Ne hülyéskedj, ilyen állapotban nem ülhetsz buszra. Elviszlek.
– Köszi, Attila!
– Nincs mit.
Bár már bezárt az állatkert, még mindig tömve volt a parkoló. Azok a szemét panellakók foglalták be. Ennek ellenére nem volt nehéz megtalálni Attila kocsiját. Egy bazi nagy fekete terepjárója volt, az egyik ajtón elefántos matricával.
Hogy elüssük az időt, bekapcsoltam a rádiót háttérzajnak, és beszélgetni kezdtünk.
– Miért pont elefánt?- kérdeztem meg Attilát.
– Micsoda?
– Azt szerettem volna megkérdezni, hogy mi ez az elefántmánia nálad? Elefántokkal dolgozol, elefántos matrica a kocsidon, és ha jól látom, elefánt van tetováltatva a nyakadra, és a karkötődön is elefánt díszeleg.
– Ja, hogy az! A családban az elefántok mindig fontosak voltak. Ha jól emlékszem, ez a mánia a nagyapámnál kezdődött. Egyszer egy mély folyón kellett átkelnie Indiában, de a csónakja léket kapott. Ekkor a fák közül előbújt egy elefánt, megengedte nagypapának, hogy a hátára üljön, és így keltek át a folyón. Ő még mindig Indiában él. Anyukámnál kisgyermek korában folytatódott ez a rajongás. Amikor megtudta, hogy az orvvadászok eladják az elejtett példányokat, már eldöntötte, hogy vadőr lesz. Nálam máshogy alakult a helyzet. Már Magyarországon születtem, és először csak állatkertben láttam elefántot. Engem megnyugtat a jelenlétük.
– Hűha! – csak ámultam és bámultam.
Valóban sokat köszönhetünk az állatoknak. Én személy szerint azért akartam ezt a munkát, mert nagyon csodálatosnak tartom az állatokat, engem is megnyugtat a jelenlétük, a hangjuk. Kicsi korom óta minden cuccomat valamilyen állatminta díszítette, ilyen témájú meséket (Az állati küldetés volt a kedvencem), később dokumentumfilmeket néztem. Valahogy mindig vonzottak az állatok. Kivéve a kígyók. 13 éves koromban egy fekete piton, akinek nem volt ínyére, hogy közönség előtt szerepel, kicsusszant a gondozó kezéből, és egyenesen a lábamba mart. Azóta utálom őket.
– Na, megérkeztünk – szólt Attila, miközben megállt a kertes házaknál.
– Kösz a fuvart! – szálltam ki a kocsiból. Kinyitottam a kaput, aztán a bejárati ajtót, vagyis kinyitottam volna… de nem volt otthon senki, én pedig nem hoztam kulcsot.
– Mi a baj? – sietett a segítségemre Attila, ahogy toporgásomat látta. – Nem tudsz bejutni? Gyere velem, nálam rendbe teheted magad.
Attila lakása a közelben volt. Egyáltalán nem látszódott rajta, hogy legénylakás. Nem voltak béna figuragyűjteményei, vagy idétlen poszterei. Kaptam tiszta ruhát és törölközőt, amiért nagyon hálás voltam. Végre le tudtam mosni magamról a mocskot… Felvettem Attila pólóját, amin felfedeztem Avicii logóját. Szóval ő is egy rajongó? Szereti az állatokat is? Egymásra vagyunk hangolódva? Mi ez, ha nem egy barátság kezdete?
Attilát a konyhában találtam. Fölnézett rám, de azonnal el is nevette magát:
– Röhejesen áll rajtad ez a szett!
– Köszi! Mit csinálsz?
– Vacsorát készítek.
– Már így elszaladt az idő? – döbbentem meg. Ránézetem a telefonomra, 20.00 órát mutatott. Jajj! Apu üzenetet írt:
Szia Kicsim! Annával külföldi konferenciára utaztunk. Két hét múlva érkezünk. Biát a nagyihoz vittük. Viselj gondot a házra, és légy jó! Puszi!
Apa
Csúcs, nem tudok bejutni a lakásba, és tuti, hogy nem megyek a nagyihoz. Most mi legyen?
– Neked mit készítsek? Van tojás, szalonna…
– Baj van! – szakítottam félbe a felsorolást. – Nincs hol aludnom. A szüleim elutaztak, Jankánál kígyók vannak, Ferinél irtó nagy a kupi.
– Semmi gond, ott van a vendégszobám.
– De nem élősködhetek rajtad két hétig!
– Nem baj, nem zavarsz. Legalább lesz társaságom.
– Akkor Tilla, lakótársak leszünk – mondtam vidáman
– Na, ne! Csak semmi Tilla, esetleg Ati.
– Oké, Ati-Tilla.
– Ez még rosszabb. Rendben, ha ennyire ragaszkodsz a Tillához, akkor hívhatsz így, de csak te! Akkor mit kérsz enni?
– Tojást.
– Már készül is.
– Csodás két hét lesz ez – mondtuk egyszerre röhögve.
Jelige: Álomgyár
