A néma fiú
Zakatolnak a vonatok, és zakatol a szívem is. Gondolatok kavarognak a fejemben és a gyomromban, szeretnék szavakat formálni abból a katyvaszból, ami ellepi az elmémet.
A jegyedet veszed a pénztárnál, kigurul egy tízforintos a kezedből, egyenesen a földön landol fém ízű hangjával. A kőpadló felé nyúlok, hogy felvegyem és kezedbe adhassam a pénzdarabot. Ez alatt az egy pillanat alatt nem jár az agyam, de amint a szemedbe nézek, és te meglepett mosollyal köszönöd meg, úgy érzem, meghasad valami bennem.
– Oh, köszi – libbented meg hosszú, barna hajad, és hófehér tenyeredet felém nyújtod.
Beleteszem a koszos pénzt, szinte bűntudattal, amilyen tiszta a bőröd. Életemben először más is felüti bennem a fejét, ami miatt bűntudatom van. Ugyan nem véletlen fogadtam meg évekkel ezelőtt, hogy nem szólalok meg többé, most belülről marják a torkom a szavak. Ordít a hangom, hogy szóljak, hogy mondjam neked, hogy kérdezzelek, hogy közöljem, hogy magamhoz láncoljalak valahogy.
– Viszontlátásra! – köszönsz el a pénztárostól.
Az óramutató billen egyet, amire te fel is figyelsz. Jelzi, hogy indulni kell a peronra. A cipőmre bámulok, egy szöszt találtam alatta, azt lapogatom.
– Nem jössz?
Bólintok, bár valamiért legszívesebben még tovább húznám az időt, ha nem a szösszel, valami mással. Bármi mással; a pékségben vennék sütit, mosdóba is elmennék, és most, hogy belegondolok, meg is szomjaztam. Mégis elindulok feléd, hogy megnézzük, hányas vágányról megy majd a vonat
– Aha… Gondoltam, hogy a hetesről megy, azért jobb meggyőződni.
Azt kívánom, bárcsak pirossal jelezné a tábla a vonat késését vagy kimaradását. Enyhe dühöt érzek, amiért ennek nyoma sincs, és az perceken belül meg is érkezik. Látod az enyhe feszültséget, ami kiül az arcomra.
– Mi a baj?
Megrázom a fejem, hogy semmi.
– Akarod, hogy megöleljelek? – neveted olyan könnyedséggel, ahogy szoktad.
A szememet forgatom, hogy „Na, jól van, legyen”, holott úgy érzem, a térdeim megremegnek az izgalomtól és a félelemtől. Odahúzol magadhoz, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne, én pedig azt sem tudom, hogy kéne reagálnom. Finoman megölelem a nyakad. Érzem az illatod, ami eddig nap mint nap kísért. Mélyebb levegőt veszek, hogy visszatartsam a káoszt, ami épp zajlik bennem, remélem, nem veszed észre. Rövid baráti ölelés csak, én pedig azt kívánom, bár magamhoz szoríthatnálak, és úgy tarthatnálak hosszú-hosszú percekig. De nem akarom, hogy lekésd a vonatot miattam. Pontosan tudom, mennyi ideje szeretnél kiköltözni, hogy neked ez gyerekkori álmod. Volt időd eleget csacsogni erről az évek során, habár én mindig csak hallgattam.
Éles csikorgással érkezik a vonat, pont rálátni a váróteremből.
– Jaj, ez az enyém lesz – engedsz el egy pillanat alatt, kissé kétségbeesve – Gyere, te jó ég, lekésem, basszus!
Kirontunk a teremből és futunk a vágányhoz. Futás közben megragadod a kezem, hogy
egyszerre haladhassunk. Nagyot nyelek, bukfencet hány a gyomrom. Úgy érzem, rosszul vagyok, és sírnom kell, de nem állhatok meg.
Végül megérkezünk a peronra, a vonat megáll, és vár az utasokra, hogy felszálljanak, áll pár percet. Térdedre támasztod kezeid, úgy lihegsz, majd felpillantasz, göndör hajad kócosan hullik hátra.
– Sikerült – leheled, mosolygödreid játékosan nevetnek rám.
Fenébe, fenébe… úgy érzem, a torkom is könnyezik, sírja és zokogja, hogy szólaljak már meg. Remegnek az ajkaim és én szeretném, hogy maradj. Nem merem kimondani, évek óta meg se szólaltam, épp most tartsalak vissza? Azt akarom, hogy velem maradj, hogy ne kelljen még csak elképzelnem se, hogy nélküled leszek. Ölelni akarlak, csókolni, együtt fázni télen, veled sütkérezni a meleg napsütésben nyáron. A kezedet fogni, szeretném… annyira szeretném.
Meg is teszem, szorosan megfogom az apró kezed, és nyitom a számat, hogy megszólaljak. A hangom rekedt, szokatlan érzés újra szavakat formálnom.
– Jó utat.
Erre futja csak, megállítanak a könnyeim. Nem törnek elő, de ha tovább beszélek, elő fognak. Meglepett csodálat látszik rajtad. Talán már nem is emlékeztél a hangomra.
– Te jó ég! Köszönöm, hihetetlen vagy – egy puszit nyomsz az arcomra –Köszi, hogy kikísértél.
Elmosolyodom és bólintok. Elengedem a kezed. Elindulsz a néhány lépcsőfokon, és integetsz. Én is intek, és a vonat már indul is. Ennyi idő jutott a búcsúra, ennyi a szavakra is. Égetnek belülről, úgy érzem, megfulladok, megfojt valami. Szédülni kezdek. Muszáj leülnöm a legközelebbi padra. A tenyerembe temetem az arcom, és arra leszek figyelmes, hogy patakokban folynak a könnyeim. Düh szikrázik bennem. Hogy lehetek ekkora barom? Felkelek és belerúgok egy kőbe, ami a rozsdás sínek közé pattan. Még látom a vonatod, amint egyre csak tűnik el a távolban, tűnsz el te is, és talán nem is láthatlak többé.
Ordítok utánad, a hangszálaim megfeszülnek a hirtelen megterheléstől.
– Gyere vissza, kérlek! Nem hagyhatsz itt, mert szeretlek! Sosem mondtam… sosem mondtam…
Zakatolnak a vonatok, és zakatol a szívem is. Gondolatok kavarognak a fejemben és a gyomromban, szeretnék szavakat formálni abból a katyvaszból, ami ellepi az elmémet.
De már nem tehetem.
