I. Űzött vad
Hallgatag ordítva, utam oly lagymatag,
Barlangot keresvén, valami fojtogat.
Kezeit kulcsolja széles nyakam körül,
Röhögve újabb árnyakat így nekem szül.
Hátamba karmolgat közben az ebadta.
Visszahúz, lelassít, nehéz egy figura…
Alakja rémálmok egykori lakója,
Nem sokat változott már vagy húsz év óta.
Rázkódok, hittel és reménnyel megtelve,
Miként a vízből kijött csaholó ebek,
Vakarom magamat magányos nagy fákba,
Míg oda nem érek éppen egy lankára.
Lankának aljában avarban hempergek,
Tölgyek és bükkök takarják el az eget,
Mellettem kis patak vize ott csordogál,
Mókusok hada a fákról figyel le rám.
Ámde az avar sem könnyít a terhemen,
Démonok hadait ő sem vakarja le.
Testemet felsérti ezernyi éles kő,
Levelek alatt ott sunnyogva rejtőző.
Vizét a pataknak pirosra festette,
Mégsem láthatjuk meg a bűnöst, a tettest,
Ordítok, valaki mégis itt utánoz,
Röhögve újra és újra meg-megátkoz.
II. Helené
Lebegek életek között az éterben,
Küzdenek köröttem vad ősi elemek.
Jobbról a Sztüx vize buzog fel mellettem,
Balról egy istennő, Démétér szelleme.
Utamnak irányt ím jobb felé engedek,
Két oldalt, mellettem húsevő növények,
Folyónak vizéből habok buzognak fel,
Helené állott ott tüstént fel előttem.
„Mi vagyunk e Földön Alfa és Ómega,
Napestig sorolhatnám itt az okokat,
Életem madarát miért ölették meg,
Behegedt sebeket miként tépkedtek fel.
Főnixként nyargaltam szét a nagy kék eget,
Hittem, hogy alakom teremtőt idézhet,
Trójának hoztam ím kegyetlen Sorsot,
Itt áll a mementó, örvendj hát, Atroposz!
Ilyenek ezek az istenek, héroszok…
Köztünk is vannak itt Teremtők, Gyilkosok,
Sorsunkat nekünk is mások fonogatják,
Nevetek is legyen átkozott Ó, párkák!
Tényleg a nő minden romlás elhozója?
Mindegyik valahol másoknak Pandóra?
Romlásba embert és istent így taszítunk?
Háború, pusztítás utánunk világunk?”
Az élet értelme: Folytonos küzdelem,
Mi alatt vágyaid darálod éppen le,
Jónak és Rossznak az örökös párharca,
Ekképp lesz ember az embernek farkasa.”
Így szólott Helené, ennyi volt mondata,
Süllyedt hát nyomban is vissza a habokba.
Manapság márvány és könyv az ő emléke,
Hírneve, mítosza fennmarad örökre.
III. Csillagok között
Sivatag ölébe vitt utam ez ízben,
Hittel és reménnyel túlcsordult szívemben.
Felperzselt kőtenger, lábbelim szétnyűttem,
Alattam, felettem, mindenhol tűztenger…
Talpamra kéreg nőtt, nem sebzi éles kő,
Szívemnek ez a style’ még egész élhető.
Más veszély les az én lelkemre, szívemre,
Hűs vízre epedek, a hőség nő egyre.
Utaim során sok oázist találok,
Mégsem csillapítják szomjamat források,
Egy-két korty nem hűsít, köpködve nyeldesek,
Tovább kell kutatnom, ez az én Életem…
Botommal kotorok, lyukakat mélyítek,
A vérem nem csitul, zugokba benézek,
Mindegyik kő alatt remélem, meglelem,
Elfeledt kincsemet, Fokosom keresem.
Hét biz’ a bűvös szám, régen volt, hét éve,
Ugyanúgy sivatag volt utam mezsgyéje.
Kutakban lelek én békát és varangyot,
Ez sem az én időm, nem az az alkalom…
Lyukakban botommal csak kígyót találok,
Kő alatt skorpió, éltetőm nem látom.
Hiába van népem, szerető családom,
Amíg az életem szenved e rabságtól.
Hiába hiszik, hogy őket én vezetem,
Nem tudom szétnyitni előttük a tengert…
Hiányzik hozzá a Fokosom, az álmom,
Vágyódom utána, ez már-már szánalom…
Egyre csak gyűlik itt körém a néptenger,
Térdelnek, kérlelik víz után az Eget…
Kérésük elhalkul, hozzám ekképp szólnak:
„Fakassz hát vizet a kőből a Fokossal!”
Halál is költözött közénk, a Fekete,
Engem sem kímélt meg mostan a Sors keze…
Válaszút előtt az életem nagy gondban,
Miként Béla herceg korábban Várkonyban.
„Meggyógyulsz a kórból, évekig elélhetsz,
Kezeid alkotnak sok mást és egyebet.
Sorsod ám, ha tűröd, kapsz népet, sereget,
Fokost az utadhoz, elégedj meg ezzel…”
Csillagok közé az éjben így tekintek,
Ki odafent vagyon engem is jól ismer.
Égő csipkebokrot az Úrtól remélek,
Amiért vár Ő is valamit cserébe…
Hajnal van, madarak repkednek felettem,
Keselyűk étele mostan én így leszek?
Két galamb és szarka voltak a repkedők’,
Szálltak ők, szálltak a Sínai-hegy felől.
Civódtak hárman, hogy min azt én nem tudom,
Széttépik még egymást, segíts hát, Jézusom!
Végül a két galamb farka lett rövidebb,
A szarka uralja mostantól az Eget!
„Végtelen és véges, egyszerű a képlet,
Akárcsak innentől Életed zenéje,
Vedd fel a Hitedet, tetteket remélve,
Vidd, és mondd meg e hírt itt az Ő szemébe!”
Álmomból nagy zsivaj vert fel a pusztában,
Nem volt ott mellettem Szentírás, kőtábla.
Csak az én páratlan Fokosom batyuval,
Hogy ez így alakul, nem tudom, ki tudta?
IV. Zöldellő tavasz
Nézek az ablaknak párkányán egy helyet,
Vasszeget ért itt most részemről kegyelet.
Múlt évben történt, hogy nagyobb munkám során
Hittem, hogy még idén elkészül palotám.
Építek egymásra követ és gerendát,
Smaragddal rakom ki minden kis zeg-zugát,
Egyetlen pontja sem maradhat üresen,
Palotám nem épül fel mégsem ez évben…
Vasszeggel nem jutok egyről a kettőre,
Minek is reméltem én többet őtőle?
Zöldellő kövei szarkáknak zsákmánya,
Így száll a tolvajlás apáról fiára.
Az égből az Isten nyila sem kegyelmez,
Palotám sorsának haragja így tett be…
Bűneim megbántam, nem kell már ugyanaz,
„Máshol az otthonom”, szólt hát az Ég Ura.
Fokost az utamhoz kaptam már eleget,
„Amikor fáj a múlt, nézz hát az Égre fel!”
Láttam ott a szarkát, csőrében smaragddal,
„Kövesd hát, kövesd hát, kezedben a lanttal!”
Madár a szarka is, nem vétett ő sosem,
Szemének keres most ő is csak értelmet,
Valami titkos hang új útra ösztönöz,
Nem kötöm magamat ezek után röghöz!
Amit az úton ő elhagyott ékkövet,
Felszedtem mindet én, mint apró tükröket.
Révészhez, Kharónhoz érkeztem újabban,
„Rég jártam én itten, csak vissza-fordultam.”
Helenét nem látom, nem is őt keresem,
Mondja már a révész: „szálljak be, szálljak be!”
Bérnek a smaragdok egy részét itt hagyom,
Muszáj a lantomon még tovább játszanom!
Gyöngyöket látok elúszni a víz alatt,
„Kinek a könnyei keltettek zivatart?”
Hallok is valamit idegen tájnyelven:
„Hol van most, hol van most a szarka, Akeber?”
Nyílt vízen ringat el az éjnek sötétje,
Csónakunk is némán siklik a semmibe…
Nem veszem hasznát, hát minek az érzékszerv,
Halandó lélek ezt már sosem fogja fel…
