Másvalaki
Kutatások alapján nem mondanám, hogy egyedi.
Sőt éppen, hogy szokványos, és egyenesen gyakori.
Hetvenkilenc százalékból mégis ez az egyetlen,
amit próbálok leírni… De teljesen hiteltelen.
Kezdhetném úgy is, hogy kicsit olyan, mint a föld.
Nem avaros, nem mohás, nincs benne kék, vagy zöld.
Ha belenézek, poros, fojtó eső szagát érzem,
Föld-szín csigák csúsznak belém merész-kéjes-meztelen.
Eső utáni sár színű, mégsem olyan nedves,
(az én leszek a csodás csuklód formájától, kedves…).
Hideg, komoly, melegszínű, elragadó tekintet.
Én meg föld, amit valaki szépen sóval behintett.
A ‘szemtelen szemei’, ez egy elragadó frázis.
Csak “A” tekintetétől foghat el éppen extázis.
Elfog? Tényleg? Nem hiszem. Hiszen nem vagyok már
Rabja senkinek sem. Inkább szárnyaló kismadár.
A tojásom szép, óriás, és ha feltörik a héja,
A világra zúdul megteremtetésem kínja.
Hogy húsz-szon-egy, meg pár plusz-mínusz év mikre képes,
és hogy mégis kevés… ez igen keserédes.
Hogy ez a sok-pár plusz-mínusz még mindig tinédzser kor,
Hogy berúgtam pár éve télen, vagy… múlt szilveszterkor…?
És akkor is, azóta is, és minden pillanatban
Barna szemek kínoznak, ‘hogy rámszakad a paplan.
Kék ég alá feküdnék, hogy éberen álmodjak,
az egész testem átjárják a virágok és bogarak.
És azt mondja a trágyaszín szem, hogy a trágya nem jó,
hogy keljek fel és előttem ott lesz majd egy kaszáló.
Minden virág a testemről szárazon hull földre,
Az emlékezést – akármire – hűvös köd fedné be.
Leírom, lerajzolom a régi szempár kékjét,
és felidézem közben már az összes barna kéjét.
Új virágok – hibátlanul kapaszkodnak belém,
mégis, nincs szükség rá, hogy a szíved letedd elém.
