Még: Mindig
(Egy álomkép darabokban)
Nem tudok szabadulni tőled.
Régen nem is akartam.
9 év telt el, s még azóta is zavarba
hoz, ha megjelensz az utcán,
ami ritkaság számba megy,
de hiába nem látlak
szüntelen veled van tele a fejem.
Szabadulnék, bár nem akartam,
s most már hiába: nem tudok.
Lényemmé váltál, szinte ösztönné,
s ha meglátlak a buszon,
újra felsejlik előttem az érzés, a tény,
hogy hiába is futok.
Mert rólad szól majdnem minden álmom,
és már félek elaludni,
mert ha majd felkelek, csak az emléked fog
betakargatni;
arcomat meg a könnyek, szívemet a bánat,
mert hiába vártam rád oly sokat,
még most sem csókolod a számat.
Vártam rád oly sokat,
felettem meg elteltek az évek,
de magamat néha még mindig
annak a kislánynak érzem,
akinek elvetted az eszét.
De talán meg is hoztad.
Mert mindenkiben azt a jót kerestem,
amit egyszer benned megpillantottam.
Nem értem be kevesebbel.
De az nem te voltál.
És hiába várok még mindig rád,
kizárólag az álmaimba jössz el,
és reggel csakis a magány vár.
Mi a francnak ültetett, kérdem én, pont melléd a tanár?
23 éves vagyok, de még most is abban a padban ülök.
Mintha megszűnt volna idő és a tér, örök
üdvösségre vagy kárhozatra (mindenki maga döntse el)
ítélve engem…
Szemeidben,
azokban a sötétbarna szemeidben elveszve
csak nézlek, csak nézlek…
és azóta is várok.
Bolyongok, mint Dante,
és csak egyre vágyom:
Kérlek, hagyj el, de végleg, tűnj el a fejemből!
Még ha kitörölni nem is tudlak a szívemből,
legalább a nyugalmat hagyd meg nekem,
a boldog tudatlanságot,
hisz’ hiába szeretlek mindennél jobban ezen a világon:
soha nem leszel az enyém.
Hiába szívem egésze a tiéd,
ha neked a fele se kéne.
Szóval itt a vége, fuss el véle.
Én hiába is futok.
Mióta majdnem minden álmom rólad szól,
és megláttalak a buszon.
Bárcsak Dante lennék, neki megérte.
Reménytelenül is boldogan égek a Pokolban:
Érted.
