Kortárs rapszódia
Fehér, téli hajnalon a csend fekete ruháját felvette.
Látványától megdöbbenve megfeszült az idő, már szinte érezni
lehetett éles húrjait. Véletlenül megvágta a létezést.
Apró azálea szirmok hullottak szellemtestéből.
Ti kortárs költők! Nem érthetitek e látványt, mert csak
éltek megkeseredett magányotok
hanyatló világában. Száraz képzeletetek
gyökerét nem tápláljátok a szépség
kifogyhatatlan italával.
Hétköznapjaitok oly hétköznapiak,
s kimerülnek szellemi szükségleteitek
keserű marharépa falatokban.
Az értelem elbújik tőletek a Nap magjában,
mikor eljön a hanyatlásotok;
mint a feketelyuk, magába szippantja
kisimult agyatok véges kozmoszát.
Ha meghaltok, figyeljétek, ahogy a nyugalom
a csendben éli gyászéjszakáját.
Előttetek a boldogság néma fekete-fehér filmként
fogja vetíteni az istenek haragját:
Noét megeszik az állatok.
Dávidot megöli Góliát. Jézus elég a pokolban.
Végül az emberek elvesztik
megborult elméjük józanságát.
Mind ez ne érdekeljen titeket!
Hagyjátok, hogy elbóduljatok
a valóság csodáiban!
Oh, mily szép az erdő almáinak
pirospozsgás tekintete, ahogy tarka lepkék ellepik.
És ha kedvük
tartja, felkapják és ajándékként
kezetekbe helyezik e mézédes
ropogós gyümölcsöt.
Érezzetek illatokat! A gyömbér,
az ánizs, a kókusz, a málna szimfóniája
telítse be a napsugaras tavaszi teleteket!
Oly közel legyen a halál, szaglószerveitekben
mégis telepedjen le a halhatatlanság megváltása.
Oh, legyetek boldogok ettől,
ahogy átérzitek ezt, s remegő ajkaitokról a nyál,
oly természetesen csorogjon,
mint egy kisbaba szájából bűntelen álmaiban.
Most ébredek minden életetekből,
és hallgatom a Múzsa szavait:
„fekete, nyári hajnalon a csend fehér ruháját felvette.
Látványától megilletődve
megfeszült az idő, már szinte érezni
lehetett éles húrjait. Véletlenül megvágta a létezést.
Apró azálea szirmok hullottak szellemtestéből,
majd citromsárgává melegedtek, a forró betonon.”
