mágnesek között hasadó valósággá felgyorsított tér felgyorsított valóság valósággá hasadó valótlan világ én univerzum voltam mágnesek között bolyongó szerelmes elemi részecske elemi töltés mágnesek űzte valótlanná hasadó létillúzió egésszé egyesülő részuniverzum lettem álmaimban távoli zene éjszakát széthasító neonfényben kihunyó csend hangjai vonz taszít minden gondolatom szerelemfirka vagyok egy betonfalon Jelige: kezdő költő
Táncot járt egy angyal az éjben, szárnya ragyogott hófehérben. Lehullott egy csillag az égen, kívánt valaki a messzeségben. Teljesül e valaha az álma? Ugyanis ezt kívánta: „Aki ezt a verset olvassa, legyen nagyon jó sorsa. Szívében lobogjon a szeretet lángja, ha ezt látja, az Isten áldja”. Meghallotta ezt az angyal, odament hozzá mosolygós arccal. -Teljesül…
Szívemben csend, lelkemben nyugalom. Úgy érzem, most a Világot uralom. Társam a Tűz, melegít, ha fázom, Lábam bokáig hűs Vízben gázol. A Földön járásom laza, lebegő, mert átjár a könnyű, égi Levegő. Harmat csöndben csöppen mélyet. Indában lágyan kering az élet. Párás, zöld fű rendre éled. Fényes patak útja vezet. Világosság nyújt most kezet. Lombban…
Felénk a Jászságban az a szokás járja, Pörkölttortát kap az ifjú s szép arája. Kérdheti a násznép, hogy mi? Pörkölttorta? Birka e vagy csirke? Marhának a borja? Kenyér kell e hozzá vagy éppen galuska? Hogy lesz a pörköltből egy formás ki s torta? Kell hozzá sok dió, hogy az öreg fának Bölcsessége átszálljon az ifjú…
A szem, mi ha kell árnyékol, ha kell máson megragad, hogy ne kötelezd el magad azzal, ki kártékony. A szem, mi ha kell a tiéden keresztül a lelkedbe lát, bár igyekszik az ember, de nincs olyan szem, mi csak jót engedne át. A szem, mi ha kell megmutatja mit érzel, ha kell mosolyog, vagy sír,…
Apára lett volna szükségem, de nem voltál mellettem, hangosan becsaptad az ajtót, s elmentél a széllel örökre. Apára lett volna szükségem, mikor szörnyek morogtak köröttem, de te messze földön jártál, mert nem találtad helyed a vidéken. Apára lett volna szükségem, magány mardosta, nehéz szívemnek, hiába sírtam utánad éjjeleket-nappalokat, mosolygó ajkaid ridegségbe burkolóztak. Apára lett volna…
Zöld erdőben ismét jártam, vidám verset fabrikáltam: Húsvétkor tapsi nyulam szalad Kezemben illatos víz marad Én jól tudok libát tömni, te pedig sonkát kötözni, mondd! szabad-e már öntözni? (igen) Virágszálam illatozzál, szálló szélben hajladozzál, szívem felé ringatózzál és szemembe mosolyogjál. Hűsítő italokat kérlek hozzál meleg cipót, füstölt sonkát hozzá Finom, finom.. és a jóbor? Mátkám!…
Mért’ van elmúlás? Hogy emlékeztessen a Most szépségére. Jelige: Élni
Előtte hegyként tornyosul az ajtó. Rajta ujjnyomokból mocskos tavak, hullámain vitorlások hasítanak szürke csíkokat vésve a műanyagba, míg körme saját húsába váj. A tavat ölelő töltésről gyerekek gurulnak le visongva, majd odalenn göröngyökké fagyva a tóba hullanak gyomrában pánik sistereg halszagú örvény vezeti szemét a kilincshez aztán halottsiratók vonulnak a tóhoz jajveszékelve ugranak a göröngyök…
Jó volt látni téged, Ismét, újra! Megpendült a szívemnek, Lágyabb húrja. Szerenádot adnék, Éjnek-éjjelén. Felfelé tekintenék, A Csillagok felé! A legfényesebben te ragyogsz! Az erkélyen, némán állnál. Kacéran mosolyogsz, A vesémbe látnál. Hisz, szerelem szóval, Nem dobálózik az ember! Könnyeim sósak, Mint a háborgó tenger. Átöleltelek, ismét, Éreztem friss illatod. Emlékeket idéz, Bájos kis arcod.…
