Két világ között ragadva Őszi levelek ropogása emlékeztet rád, ránk. Ennyi maradt belőlünk, egy dátum, egy nap, egy pillanat. Mi haszna van visszagondolni rád? Boldog perceink emlékére, lassú táncunk lépéseire. Hol voltál, amikor kellettél volna? Legnehezebb pillanatimban csak rád vártam, míg Te a hidegben vártad, őt. Mi lett volna, ha engem vársz? Talán, fakuló emlékeink…
A csábító Mélység Amikor egy hegy tetején áll az ember, úgy érzi, mintha övé lenne a világ. Amikor a világ tetején egyetlen egy ember áll, akkor az ember úgy érzi, mintha egy hegy tetején állna. Az arctalan égi jelenés lenézett a múlandó porszemre, amit a teremtő emberré formált. Tökéletessé. A saját arcképére. A halandó emberke…
Nem vagyok egy padon üldögélő típus, de most jólesik. Kicsalt a napsütés, ez a kis pihi megkoronázza a hosszú sétát. Amúgy sincs semmi dolgom, mint hallgatni a madarak csicsergését, nézni ki csak úgy a fejemből, bámulni a vizet várakozón, vágyakozva. Thalassza, bányó- tenger, fürdés – nemsoká itt a nyár! Jön felém, célirányosan. Nyolcvan körül járhat,…
Egy sötét romos ház előtt állok. Egy vaskapu tornyosul előttem, mely a legmélyebbre száműzött emlékeimet zárja el. Omladozik a fal, repedezik a talaj. Mély lélegzet, zaklatott pillanat s belépek a kínok birodalmába. Nyirkos leheletem lepi be a légteret, melynek súlya majdnem összezúz. Tudattalanul vonszolom nehéz testem. Ahogy sétálok a hosszú, sötét folyosón mindenhonnan sikoly telíti…
Egy hűvös őszi este kezdődik minden. Hideg szél süvít a hegycsúcs tetején, a fák lombjai között. A levelek már sárgállanak, a madarak eltűntek, de a hangyák még szorgalmasan motoznak az avarban, a fű között, elemózsiát gyűjtögetnek télire. Ám valami mégis más e napon, valami nem illik a képbe. Sőt, ha helyesen akarunk fogalmazni, akkor inkább…
[…] Miután az egyetem épületéből kiléptem, befordultam egy szűkebb mellékutcába, majd onnan egy plázákkal, éttermekkel es butikokkal szegélyezett főútra tévedtem. New York híres a kilométer hosszú utcáiról. Éppen elhaladtam egy kávézó mellett, ami dugig volt emberekkel. A presszóból egy (hozzam hasonlóan) rézvörös hajú srác lepett ki, kezében papírpohárban gőzölgő kávéval. Az ajtón kiáramló finom illat…
– Mit is keresünk? – pillantok fel a legjobb barátnőmre, majd a tőlünk távol eső híd felé nézek el. – Egy ovális fényes követ. Kinézetre olyan, mint az opál. – sétál oda hozzánk a csapat egyik fiú tagja. – Amúgy rá nem kéne jobban odafigyelni? – biccent felém a csapat utolsó, eddig csendben maradt tagja…
felvonás A szolnoki vár tömlöcében vagyunk. A rabok halkan bent pusmognak. Két őr vezet valakit, közben beszélgetnek. Őr I Magor, ki ez a szerzet? Őr II Az a korcs? Vata az, kit a pogányok annyira tisztelnek. Őr I Ki volt, ki kézre kerítette ezt az átokfajzatot? Vata Jó urak… hát nem tudják? Őr II Vajk…
A kórházas sztorik mindig megrendítőek… Aki élt már át ilyet, az tudja. Sokat gondolkodtam azon, hogyan kellene megragadni ezt az egészet teljes valójában, úgy előadni, hogy annak minden egyes pillanatával tudjon azonosulni a kedves olvasó, hogy az embereknek minél hitelesebb rálátásuk legyen arra, milyenek a hétköznapok egy idegsebészeti klinika fekvőbetegosztályán… Álljon hát itt ennek tanújául…
Rövid a vízvonal a varázslat és a valóság között. Vékony a jég, melyen halandó talpak táncolnak. Kábulnak, bágyadnak. Audienciáért járulnak a nagykirály, s királynéja elé, szemükben ott csillog a kába vér. Végzetbe táncolják magukat, ajkukról csöpög az édes halál, hisz minden gyönyörű varázslat mi szemük elé áll. Tépett szoknyák, kopott cipők, haldokló tüdők mellett lassan…
