Apára lett volna szükségem, de nem voltál mellettem, hangosan becsaptad az ajtót, s elmentél a széllel örökre. Apára lett volna szükségem, mikor szörnyek morogtak köröttem, de te messze földön jártál, mert nem találtad helyed a vidéken. Apára lett volna szükségem, magány mardosta, nehéz szívemnek, hiába sírtam utánad éjjeleket-nappalokat, mosolygó ajkaid ridegségbe burkolóztak. Apára lett volna…
Zöld erdőben ismét jártam, vidám verset fabrikáltam: Húsvétkor tapsi nyulam szalad Kezemben illatos víz marad Én jól tudok libát tömni, te pedig sonkát kötözni, mondd! szabad-e már öntözni? (igen) Virágszálam illatozzál, szálló szélben hajladozzál, szívem felé ringatózzál és szemembe mosolyogjál. Hűsítő italokat kérlek hozzál meleg cipót, füstölt sonkát hozzá Finom, finom.. és a jóbor? Mátkám!…
Mért’ van elmúlás? Hogy emlékeztessen a Most szépségére. Jelige: Élni
Előtte hegyként tornyosul az ajtó. Rajta ujjnyomokból mocskos tavak, hullámain vitorlások hasítanak szürke csíkokat vésve a műanyagba, míg körme saját húsába váj. A tavat ölelő töltésről gyerekek gurulnak le visongva, majd odalenn göröngyökké fagyva a tóba hullanak gyomrában pánik sistereg halszagú örvény vezeti szemét a kilincshez aztán halottsiratók vonulnak a tóhoz jajveszékelve ugranak a göröngyök…
Jó volt látni téged, Ismét, újra! Megpendült a szívemnek, Lágyabb húrja. Szerenádot adnék, Éjnek-éjjelén. Felfelé tekintenék, A Csillagok felé! A legfényesebben te ragyogsz! Az erkélyen, némán állnál. Kacéran mosolyogsz, A vesémbe látnál. Hisz, szerelem szóval, Nem dobálózik az ember! Könnyeim sósak, Mint a háborgó tenger. Átöleltelek, ismét, Éreztem friss illatod. Emlékeket idéz, Bájos kis arcod.…
Az égen a telihold ragyog S körülötte a szikrázó csillagok. Nekik suttogom, Milyen boldog vagyok. Tökéletes nyári éjszaka. De nem az évszak maga, Amitől szárnyal a lelkem. Hanem a szeretet – s szerelem. Voltak nehéz időszakaink, Okoztunk egymásnak Nem kevés kínt. Sírtam miattad Éjszakákon át, De a szerelem Mindig vitt tovább. Terveinket mindig Együtt szőttük;…
Nincs menedék,tudom,hogy vége, nem rajtam múlott az egész. Csak lenne már a lelkemben béke, és lennék egy kicsikét merész. Nagyon fáj a hiányod, nem véd meg tőle semmi. Szembenézek az űrrel védtelen vagyok ezzel A magányos keseremmel. Szeretni téged jó volt, a szívemben éreztem a tavaszt. De most a szívemen ezer folt, és közönyöd húsba…
Puha ágakon lebegek, Virágzom. Érzem, amit lehet. Lecsapódik a pára, Didergek. Mulandó, mint minden. Átszelem a tisztást, Őz lábának megyek. Születni, csak életből lehet. Villám robajlik, Hangoskodom. Majd holnap pihenek. És még mindig nézem a naplementét, Próbálok azonosulni vele. Látni a képmásom. Biztos csak a tükröződés miatt tűnik idegennek. Jelige: Örökség
Szeretetből szerelem szerelemből szeretet újra, újra és újra megfogod a kezemet, elengedhetlek, ellökhetlek számtalanszor hibázhatok, elronthatom újból felemelsz. Megkeresel és megtalálsz hiába bujkálok nem tudok elrejtőzni önmagam elől, mert olyanok vagyunk mint, két bújócskázó kisgyerek játszunk a kihívásokért. A kalandot keressük és közben mindketten rádöbbenünk, hogy az igazi kihíváshoz ahhoz hogy, megtanuljuk egymást szeretni maga…
Lövés. Elhangzott egy újabb, ahogyan lelőttem a célpontomat. Ölni első alkalommal félelmetes tud lenni, de egy idő után megszokja az ember. A szétloccsanó vér, kifröccsenő szervek, a csúnya seb, amit a golyó hagy maga után, részévé válnak a hétköznapoknak. Ma is így volt. – K-kérlek, k-kímélj meg! – dadogta célpontom, ahogyan rászegeztem pengémet. – Hmm,…
