Te, ki olvasod e verset, Nincsen már eleged? Tanulni? Magolni? Órára készülni? Inkább lazulnál? Sportolnál? Játszanál? Ennél egy jót? Vagy meghalnál? Az utolsó vicc volt. Persze, hogy minden rendben, De az iskola a pokol, Mely szülők szemében menny. Sírhatsz, nevethetsz, De el sosem mehetsz. Beteg vagy? Így jártál! A tanár így is rád száll. Vigyázz!…
felvonás A szolnoki vár tömlöcében vagyunk. A rabok halkan bent pusmognak. Két őr vezet valakit, közben beszélgetnek. Őr I Magor, ki ez a szerzet? Őr II Az a korcs? Vata az, kit a pogányok annyira tisztelnek. Őr I Ki volt, ki kézre kerítette ezt az átokfajzatot? Vata Jó urak… hát nem tudják? Őr II Vajk…
Hallatszik a halk zongora, A tavasz frissen vágott virága, Lassú menet, kisírt szemek. Hirtelen múlt el, most már lassú percek, Felelevenedő ragyogó arc, Amiből már csak merengő kép marad, Az idő nélküle továbbhalad, Mögötte kietlen puszta marad. Nem mosolyog többet, Nem hagy egyebet, Csak megtört hajtást, Hiába talált ő most megnyugvást, Önzőn hívom újra nevét,…
A kórházas sztorik mindig megrendítőek… Aki élt már át ilyet, az tudja. Sokat gondolkodtam azon, hogyan kellene megragadni ezt az egészet teljes valójában, úgy előadni, hogy annak minden egyes pillanatával tudjon azonosulni a kedves olvasó, hogy az embereknek minél hitelesebb rálátásuk legyen arra, milyenek a hétköznapok egy idegsebészeti klinika fekvőbetegosztályán… Álljon hát itt ennek tanújául…
Éppen vadászni járt tova Budaházy Elemér, Kinek faluja volt Borszék, és hazája szép Erdély. Vadászni volt, mert a laknál járt minap egy őzsuta, Minek nyomába eredett szorgosan is azóta. Emberünk üldözte őt, és talpon volt már régóta, Mert a zsákmány szépsége az őrültségig hajszolta. Ő volt Magyarhonnak egyik leghíresebb vadásza, Szaktekintély, kinek nem volt még…
Nem éreztem semmit, csak a lebegés fájdalma hasított a lelkembe egész egyszerű mozdulattal, Mint amikor egy kés átszel egy tömb vajat amit egy vágódeszkán hagytak, sok-sok szálkával maga alatt. A szó után, „spontán”, nem hallottam a többit, süket fehér-lebegő medencében figyeltem a felszíni neoncsövek fényét. Soha nem feküdtem még ilyen tiszta ágyban, Nem volt még…
Bárcsak itt lennél vagy ott lennék én és együtt lehetnénk. Kéz a kézben valahol messze lépkednénk. Te zenélnél, én hallgatnám, egy pokrócon összebújva, mily mesés pillanat is volna. Emlékeimbe zárnám, ahogy kedvenc dalunkat dúdolnád. Ujjaid a gitárod húrjait pengetnék, miközben az ujjaim a hajadban fel-alá járnak, mint pillangók a hasamban. A forró hátadon végigfutó cirógatást…
Rövid a vízvonal a varázslat és a valóság között. Vékony a jég, melyen halandó talpak táncolnak. Kábulnak, bágyadnak. Audienciáért járulnak a nagykirály, s királynéja elé, szemükben ott csillog a kába vér. Végzetbe táncolják magukat, ajkukról csöpög az édes halál, hisz minden gyönyörű varázslat mi szemük elé áll. Tépett szoknyák, kopott cipők, haldokló tüdők mellett lassan…
Most már kihűlt parázson, égő szívünk lobban, De mégis egymás mellett fekszünk holtan. Ahol halkan telik az idő, ott hangosan kattan az óra, Mert országunk dicső múltját tipornák porba. Ellenséges katonák hitvány tekintettel, Néznek, a halált megvető, magyar regimentre. De most egy hontalan férfi nagyot legyintett, Akit még saját ősei se ismertek. Megannyi szív ontatott…
Csendben lépkedj, fényt fel ne kapcsold! Hagyd sötétben, hagyd pihenjen minden halott. Hisz nincs megnyugtatóbb annál, hogy minden véget ér? Ez a rend, ez nem káosz. Az ember csak nyugtalanságot akar, mert szereti az unalmat. Fél ha elveszti gépesített közönyét. Én is félek emiatt. Mily tévút, s balga nyomor ez! Bennem háború zajlik, szüntelen bombáz…
