A falura orvul támadt a hirtelen hőség, árnyékba kergetett minden jószágot, és az emberek is jobbnak látták, ha behúzódnak a vályogfalak hűvösébe. Legalábbis, aki megtehette. Az idős ember jobbára már megtehette.
Juliska néni valamikor szikár, szívós asszony volt. Mindig tisztelte a törvényt és a törvény is tisztelte őt. Háta ma már kérdőjelet formáz, ereje fogytán, szeméből az évek fokozatosan kilopták a fényt. Arcát ezer árok barázdálja, egykor dús, barna haját fehér fészekké festették az évek. Visszavonhatatlanul megöregedett. Nehezen végez el maga körül, és egy ideje nem képes bekapálni zsebkendőnyivé zsugorodott virágoskertjét sem. Mindig szerette a virágokat, beszélt hozzájuk, becézgetése üzemanyagként szolgált a növekedéshez, a szirmok bontogatásához. Mára kipusztult a jácint, nem virágzik a tulipán, nem sarjad a rózsa.
Annak idején az anyósáéké volt a ház, tőlük örökölték az öreg hajlékot. Boldogok voltak itt az urával, Szolnok közelsége könnyebbséget jelentett az elhelyezkedésben, fiatalkorukban ott dolgoztak mindketten. Nem nélkülözték a gyermekáldást, Juliska néni negyven évvel ezelőtt pufók kisfiút szült, aki már huszonévesen külföldön találta meg a boldogulását. Apja halála nem marasztalta a fiút, inkább nekilódította a világ felfedezésének.
Juliska néni, bár igen elesett volt, nem szívesen támaszkodott másra. Júniustól, mióta egyre tolakodóbbá vált a hőség, inkább már csak korareggel ballagott ki az udvarra. Órákon át nem csinált semmit, magába roskadva üldögélt a kerti padon, a magány szúrós takarójába bugyolálva. Bántotta, hogyne bántotta volna a tehetetlensége, hiszen sose volt rest, világ életében dolgozott, most is fájdalmasan pillantott az elhanyagolt kertre, mintha azon gondolkodna, hogyan tudna nekifogni a rendbetételéhez. A falubeliek közül egy asszony, aki rendszeresen járta a környéket, nem tudott szó nélkül elmenni mellette, nem bírja má’ egyedül, Juliska néni, ezt kiáltotta oda az öregasszonynak. Sajnálja a virágokat, ugye, elhiszem, de magának már csak pihennie kéne mindig – legyintett megerősítésképpen. Majd közelebb hajolva a kerítéshez suttogva folytatta. Nem akar megbetegedni, ugye? Mert akkor ki viseli majd gondját? De ne aggódjon, holnap majd elgyövök és segítek. Nem kérek érte pénzt. Juliska néni csöndesen szabadkozott, de az ígéretes szavaknak végül nem tudott ellenállni. Meg aztán be kellett látnia, hogy szüksége van már a segítségre, hisz’ minden erejét kivette a csontját faló fájdalom. Másnap kora reggel még elballagott kenyérért a boltba, de mikor hazaért már nem zárta be a kaput, hogy az asszony be tudjon menni. Nem telt el sok idő, az asszony meg is jelent és előbb ímmel-ámmal kapálni kezdett, majd később nem maradt el a látványos gereblyézés sem, aztán kicsit port törölt, és összesepregetett. És nem csak aznap. Negyednap pénzt kért, nem adják ingyen az ételt nekem se, oktatta ki az özvegyet. Ekkor érezte Juliska néni először, hogy bajban van, hiszen abban a hónapban még nem kapott nyugdíjat. Restelkedett, nem szeretett tartozni. Nem baj, kedves, majd ideadja, ha megkapja a pénzit, hagyta rá nagyvonalúan az asszony. Juliska néni szemét eljárta a könny, amit az asszony jósága hallatán fakasztott a hála. Hétfőn aztán meghozta a postás az ellátását, de a tartozás és az asszony által gondosan kiszámolt kamat kifizetése után nem sok maradt a zsebkendőjébe kötve. Nem fordult még elő, hogy ne jött volna ki a nyugdíjából, nem csoda, hogy Juliska néni szívét nem eresztette el az aggodalom. De nem mert szólni. Az asszony ezután nem hagyta magára, minden nap eljött, sürgölődött, fontoskodott, gyakran az urát is magával hozta. Már nem volt olyan kedves, mint az elején, és egy ideje ő zárta a kiskaput.
Juliska néni többé nem ment boltba, de még az udvarra se nagyon. A szomszédok napok óta nem látták, érdeklődtek is az asszonytól, nem kell vele foglalkozni, förmedt rájuk, én meg az uram itt vagyunk neki. Ráhagyták, nem akartak vitatkozni, tolakodni meg főleg nem. Egyikük még kicsit irigykedett is, lám, Julisnak nem megy rosszul, cselédje lett öreg korára!
Nem telt bele sok idő, Juliska néni ágynak esett, orvost kellett hozzá hívni, aki nem engedett belőle, hogy Juliska nénit vigyék azonnal a szolnoki kórházba. Nem volt mit tenni, az asszony mentőt hívott. Ne aggódjon, nem hagyjuk magára, adja ide a lakáskulcsot, majd mi vigyázunk rá, míg odalesz, nyugtatta az asszony. Juliska néni összeroskadt, szomorúságában azt se vette észre, hogy csörög a telefonja. A fia hívta. Persze, az asszony meghallotta, felvette és kisétált a készülékkel az udvarra, nem, nem kell gyönnöd, csitította a férfit, csak végezd a munkádat, messze is vagy, nyugodt lehetsz, mi mindenben segítjük édesanyádat. Miközben a mentőt várta, Juliska néni az asszonyt faggatta: nem telefonált a fiam? Az asszony hevesen ingatta a fejét, nem telefonált, nem törődik mán az magával, csak addig kellett, míg felnevelte, de nem is baj, itt vagyunk mi, nem hagyjuk magára még a kórházba’ sem. És valóban, nem hagyta el úgy a nap az eget, hogy ne uatzatk volna be hozzá Szolnokra, és ne jelentek volna meg a kórteremben, az asszony meg az ura. Igaz, nem vittek neki semmit, hiszen a kórházban nincs szükség semmire, ott minden ingyen jár, nem éhezik, nem szomjazik a beteg, nem hagyják mosdatlanul a nővérkék. Nem érdeklődött a fiam kérdezte gyakran, meg a szomszédok sem? Az asszony lebiggyesztett szájjal, színlelt szomorúsággal rázta a fejét, miközben még arra se ügyelt, hogy pillantása kitérjen Juliska néni fürkésző tekintete elől. Nem, nem kérdeztek maga felől. E szavak hallatán Juliska néni maradék erejét tovább faragta a csalódottság. Az asszony hangja betöltötte a kórtermet, de be is tölthette, mert Juliska néninek nem volt akkor szobatársa, nem kell aggódnia, minden rendben van otthon, nem engedünk a házba senkit, de nem tudjuk a számlákat rendezni, ha nem írja alá ezt a papírt, és mire hazagyön nem lesz se áram, se víz, ha nem írja alá, mondta, miközben hivatalos papírokat tolt Juliska néni orra alá, akinek szemhéjai lassan lecsukódtak a kimerültségtől. Na, nem lehet olyan rosszul, hogy a kezit ne tudja felemelni, segítek, nem kell sok, csak egy pár aláírás, majd én megtámasztom a derekánál, az uram meg mutatja, hova írjon, hízelgett az asszony. Nem feledkeztek meg az ügyvédről sem, megfogadták időben, és mikor pár nap múlva vitték haza Juliska nénit a falujába, beugrottak hozzá. Nem telt bele sok idő, nem rendelkezett már Juliska néni saját házzal. Nem maradt semmije. És nem törvénytelenül.
Jelige: törvény
