Mikor majd elmész, belőlem nem marad,
Csak megtépázott, gyönge húscafat,
Erőtlen test, elárvult ösztön, kietlen elme;
Tükörbe néző gyermek önmagára lelve.
Mikor majd elmész, s közöttünk megszakad
E drága díszletektől terhes színdarab,
S szobánkban gyertyák helyett emlékeink égnek,
Többé már nem hiszem, hogy vége lesz a télnek.
Mikor majd elmész, lelkemben ott ragad
Az egyre halványabban égő bűntudat,
Arcomon pír, fejemen hamu, szememen hályog –
S kábult csendben halnak el a partra vetett álmok.
Mikor majd elmész, s már nem enyhíted lázam,
Ha többé nem osztozunk vígságban és gyászban,
S a közösen szőtt álom-szőttes rút foszlásnak indul,
Hiába leszek eszelős, őrült, ki csak Érted bolondul.
Mikor majd elmész, s én magam maradok,
Köröttem frissen hantolt remény-magzatok
Hevernek kihűlten, lassan elbomolva,
Már késő lesz belátni, hogy szép lehetett volna.
Mikor majd elmész, s mellettem elhalad
A Szolnok felé tartó gyűlölt gyorsvonat,
Már csak az lesz, mi tartja bennem a megfáradt lelket,
Hogy nemsokára itt a hétfő, s én újra megölellek.
Jelige: Elmész
