A föld meglódult, és nagyot harapott az éjszaka hátsó fertályából. Keleten derengeni kezdett. Madarak korán kelő csapata álmosan repült a vizek felett. A békák unottan néztek utánuk. A természet ébredését emberi zaj nem zavarta. Most még csend volt. Halálos, vigasztalhatatlan csend.
Nyáry Lőrinc, Szolnok várkapitánya, nehezen ébredt. Bal oldalán tompa fájdalom keserítette szájában az ízt. Tán szíve érzett meg valamit az idő múlásából. Megigazította magán várbéli gúnyáját. Este ruhástól dőlt le. Naplóját írta későig, maga sem tudta, miért, kiért, csak érezte, hogy így kell tennie. Felhúzta csizmáját, s odaballagott kecskelábú asztalához, ami ott állt keskeny, lőrésszerű ablaka alatt. Csak úgy, állva nézett bele tegnapi feljegyzéseibe.
Ma, az Úr 1552-dik évben Szent Mihály hó harmadikán: a török még nem mozdult. A várárok vizét lecsapolni kénytelen, egyebütt Szolnok erősségéhez hozzáférni nem bír.
Alább más jegyzés:
Móré Gáspár gyalog kapitány az előző napok árulásából okulván, mikor is német zsoldosok becsületüket veszni hagyván kiszöktek a várból, rövid szónoklatot intézett a gyalogosokhoz és naszádosokhoz: „Barátaim és édes testvéreim! A németek megijedtek, s nem akarnak velünk harcolni! Ki részes köztetek a német gyalogosok árulásában?… Esküszöm, aki a németekkel tart, irgalmatlanul megöletem! Mindenki a helyén maradjon!” (1)
Szegény Móré, ha látja előre.
A kapitány lassan leült nyikorgó székére. Öreg, elhasznált bútordarab, de ő szereti. Ki tudja már ki volt első gazdája. Itt lelte, mikor kinevezték a vár első emberévé. Sokszor ült benne, kényelmes volt, jól lehetett gondolkodni karfáján megtámasztott fejjel. Sajnálta, hogy itt kell hagynia. Mert itt kell, érezte, tudta, mint a nádi farkas, aki körül lángol a nád, de nem szalad, mert nincs miért, nincs kiért, nem üvölt, amikor tüzes zsarátnokkal szemen köpi a füstös halál, tudja, nincs, ki meghallja.
S most ő volt a nádi farkas, és a török égeti a határt! De ő farkas és nem nyúl! A puszták farkasa, a nádasok farkasa, örököse. Ültében is kihúzta magát.
Halványan elmosolyodott, majd halk sóhajra rezzenve hullott vissza a valóságba. Tüdejéből szakadt ki, hogy újra itt lelje magát a négy fal között. Szegény Móré, jutott eszébe ismét, hogy hadakozott, amikor szöktek a legényei: „Gaz árulók, minket és magatokat is elárultátok!” (2)– kiabálta. Tehetetlen dühében úgy megcsapta egyike fejét kardjával, hogy az vállig kettéhasadt, mint a tök. Másikba tőrét ütötte. Oda is veszett a jó szerszám, mikor vele együtt fordult a Zagyva vizébe újdonsült gazdája.
Lassú mozdulattal lapozott vissza, lássa, mit végzett. Levelek a királynak, levelek a királytól, levelek Egerből. Tartsatok ki…, küldjük…, mennek…, jönnek…
Hát ez az, gondolta: mennek-jönnek. Ez a baj, hogy nem maradnak! Csapi Mihály is hiába verekedte be magát minap sok jó hajdújával, ha másnap már szöktek kifelé. Lám, a csehek is – akiket jó császárunk szigorú paranccsal ide irányított – kerülő úton jönnek, mert se híre, se hamva az egész seregnek. Szöknek a németek, a spanyolok még úgy – ahogy kitartanak.
Egerből hiába vár segítséget, ott is ostromra készülnek. Pedig ha itt, elébb Szolnoknál állnának a kontyos elébe, nagyobb mező maradna a parasztnak szántani, s a császárnak szolgálni. Eh, de hisz olyan sürgős mehetnékje támadt most hirtelen mindenkinek itt a várban, mintha bizony otthon felejtettek volna valami nagyon fontosat. Úgy tetszik, a tisztesség lehetett az, mert ha magukkal hozzák, tán maradnak. Egyedül Csapi Mihály ragadt itt. Ő minden bizonnyal tarisznyájába tette, ami a többieknél hibádzott, s még többet is, mert szégyenében alig mutatkozott.
Mit mond majd felesége s fia, ha egyszer hazakerül, miként esett Szolnok ostroma? Még szerencse, hogy embereiért csak itt a földön felel az ember, Isten előtt egyedül önmagáért. Halkan kopogtak az ajtón.
– Kapitány úr. Kapitány úr, ébren van? – dugta be fejét egy szolga formájú középkorú ember. Magas, szikár vitéz, az egyik szeme-bogara barna, a másik kék. Különös jelenség volt, annyi bizonyos.
– Igen. Te vagy, Gerő? – fordult oda Nyáry – Gyere be!
Erre amaz betette maga mögött az ajtót, s párat lépett gazdája felé, mint aki menne is meg nem is. Úgy félút tájt megállott, s mivel nem tudta mitévő legyen, vakargatta üstökét. Így bökte ki:
– Kapitány úr, baj van! Nagy baj!
De az ő kapitánya nem figyelt, mással volt elfoglalva. Közelébb vonta estéli tányérját, rajta fehér sózott szalonnával s kenyere domójával, mi még estebédről maradt. Morgott, mert éhes volt:
– Keresztülbuknál a küszöbön, ha köszönnél? Mi olyan sürgős? Ehetnék.
– Ehetünk már nyugodtan, nem zavar meg minket senki! Beesett a menykő a Tiszába, s megcsapta a szolnoki várat, hogy szakassza meg az ég a lovak inát, amelyek idegenbe viszik gazdájukat!
– Már megint haza vágysz, Gerő? Miért nem jó itt neked? Mindig csak Erdély, Erdély. Mérföldet sem lát az ember, rögtön hegyekbe ütközik a szem. Mi jó abban?
– Hogy mi? Hát hogy ott úgy hal meg az az ember, hogy tekintetét az égig vezetik a hegyek, itt meg csak a füvet harapja.
– Harapjad e szalonnát, s hallgass!
– Hallgatnék, ha nem lenne mit mondanom.
– Ha van, mondjad!
– Majd mondja a kapitány úr, ha megnézi, amit mutatok!
Azzal kimentek a szobából, s a szűk folyosón át az udvarra. Mi történt? A falakon őrszemek. Ez rendben. A kapu csukva. Ez is rendben. Mégis, mi történt? Mit kell észrevennie? Kérdőn nézett Gerőre, jobb szemöldökének enyhe ívet adva felfelé, jó szokása szerint. Kicsit ismét mosolygott, amolyan bátorítón, hogy nosza, komám, mondjad! De mert Gerő nem szólt, megint szétnézett. Valóban, mi a furcsa? A falakon őrszemek. Ez rendben. A kapu csukva. Ez is rendben. Ni! Az a katona hogy néz! Kard, vért, bocskor… s az a tekintet. A végletekig elkeseredett ember tud ilyen arcot vágni. Hát jó… és emez? Ahol a! Hogy néznek! Ezek mind úgy néznek! Mi esett ezekbe? Most már összeszaladt a szemöldöke, s tekintete parancsolóvá vált: mondjad Gerő, mondjad, mert ha nem…
De Gerő nem szólt. Előre ment, fel a járón, fel a falra, s a Tisza felé nézett hosszan, át rajta, át Szanda mezejére. Követte, s mellé állt. A túlparton egy lótetem nyergestől, szerszámostól. Törökök valami fegyvereket mosnak a vízben, vidáman, önfeledten, néha-néha vágyakozó – pajzán pillantásokat küldve a vár felé, kacagásukat füléig hozza a hajnali pára. Más törökök lovakat hoznak itatni. Magyar lovakat, magyar nyereggel! Hogyan? Hogyan?!!! Vér! Vér a parton, s egy leütött fej nyársra húzva, csak úgy kedvtelésből. És vér, vér mindenütt. Amott is egy hulla! S még egy! És túlonnan? Szanda felé varjak sereglenek, hollók vájkálnak az üresen meredő szemekben.
Hang nem jött a torkán. Elfordult a balsejtelmű borzalomtól, el, be a várba.
– Mi történt? – szakadt ki a szó sokára ajkán.
– Megszöktek az átkozottak. Mind megszöktek. Kit levágtak, kit nem, futottak.
– Mind?
– Hát majdnem. Jó, ha ötvenen maradtunk.
– Ötvenen – dörömbölt a szó kívül-belül. Mire elég ötven ember? Gyorsan megfordult, hátha csak káprázat? Belégörnyedt a nagy igyekezetbe, hogy azt lássa, amit látni akart. Hát nem. Ott vannak a sátrak, bennük a törökök sok tízezren. S miközben lassan újra megfordult, arra gondolt, miért kellett, hogy így történjen? Miért? Ötvenen itt benn, ezerannyian odakinn. Ötvenen. Csak erre tudott gondolni. Szótlanul ment vissza a négy fal közé.
Két kinyújtott karjával az ablak fájának támaszkodott. Ha nem lett volna férfi, sírt volna. De a férfiak nem sírnak, ha még a halálra készülnek, akkor sem. Felegyenesedett, lassan megfordult. Arcára volt írva: tudta, mit választott.
– Menjünk!
De ez a parancs nem olyan volt, mint a többi, hanem halk és csendes. Ez a vitézség parancsa volt. A haza parancsa volt. A magyar nemzeté. A halálé.
– Add a kardomat!
Szótlanul tette meg az udvarra tevő utat. Igyekezett katonái szemébe nézni.
A török hatalmas döngéssel ütötte meg a kaput. Egy lánc pattant el valahol. Mind odanéztek.
Még egy dörrenés, a keresztpánt enged.
Komótosan, hosszan rázott kezet Móré Gáspárral és Csapi Mihállyal. Gerőt keblére ölelte. Semmi sem sürgős. Most már semmi. Törik a kaput.
Nyáry Lőrinc lassan húzta ki a kardját, mikor az első török vad, vérszomjas üvöltéssel rájuk rontott.
Azon az őszön rendkívül kevés halat fogtak a Tiszában.
——————————-
(1): Szántó Imre – A szolnoki vár felépítése és a török kézre jutása 1550-1552 In.: Szolnok város története I. p. 49. Szolnok, 1975
(2): U.o
Forrás:
Szántó Imre: A szolnoki vár felépítése és a török kézre jutása 1550-1552 IN: Szolnok város története I. Szolnok, 1975
Jelige: Csóre
