A tél hűvös szele fújdogál, ám lelkemben már a tavasz zöldje csordogál.
Újjá ébredt bennem régi elfeledett vágyak, melyek újból fájnak.
S a furcsa embernek megint csak a magány és a vágy jutott.
Soha nem hittem volna hogy tudok újra szeretni.
Minden szerelem amit megélek, reménytelenül foszlik szét az évek során.
S magányos lelkemnek újra csak az emlékek maradnak.
Látok egy csalfa mosolyt, mi gondolataimban megmarad.
Tekintetét, mint szilárd sziklafal mivel ölni képes heves szívemet.
A tekintet, ami szembe nem fordult mint nappal az éjszakával.
Az élet fájdalmas útjain, szemeid ragyogó fénye ad mindenre választ mit soha többé nem láthatok.
Látom őt ahogyan a buenot bontja, csüggeteg arca lefelé néz, rám nem pillantva.
S a búcsú helye újra hidegen maradt!
Jelige: Furcsa ember
