A megyeszékhely központjában lévő, három emeletes, roppant modern, komfortos, mellesleg esetlenségében is kedves vasutasházba valamikor a negyvenes évek végén költöztek be a nagyszüleim, akik hat leánykájukkal 1944-ben menekültek át Erdélyből.
A korabeli kis lakópark, kerítéssel körbezárt nagyon ronda, szürke katonatiszti házakkal és a vasutasházzal a megyeszékhely centrumának külön kis szigete volt. Az udvarba kicsit belógott a cukorgyári ház, egykori gyári tisztviselők nagy és terpeszkedő épülete, kényelmes, tágas otthonokkal.
A katonatisztek és a vasutasok általában kétszobás lakásokban laktak, bár volt néhány garzonlakás is, nem annyira a kényelem, inkább a praktikus helykihasználás jegyében.
Minden katonatiszti ház szürke volt, zord szigorúságot árasztva,
A vasutasház sárga volt, sok, nagyon sok vasat építettek bele. A vécék mindenhol vasból voltak, a lakásokban és a közös mosókonyhákban egyaránt. A szakmabéliek, ha ráültek a vaskagylóra, szinte hallották a kerekek kattogását maguk alatt és érezték a vonat ritmusát.
A kis lakópark a város közepén épült fel, a színház utcájában. Az utcát a háború után valami francia ellenállóról nevezték el, akinek a nevét a legműveltebb elsőosztályú vasúti tiszt is csak másodszori nekidurálás után tudta kimondani. Leírni meg végképp nem sikerült. Így maradt meg a színház utcája elnevezés, ha ez állt a borítékon, a postás akkor is simán kihozta a levelet.
Aztán úgy a hatvanas évek elején valamelyik fineszes tanácsi vezető feltalálta a csőben a lukat, és hivatalosan is átkeresztelték az utcát az országszerte ismert színház nevére.
Na, ezt már mindenki ki tudta mondani, le tudta írni, a tanácsi vezető pedig az idők végezetéig, de legalábbis a nyugdíjazásáig magán viselte az okos komcsi elnevezést.
Az utca másik oldalán, szemben a vasutasházzal az ötvenes évek végéig fölszintes, tornácos házak álltak, hatalmas gazdasági udvarral, istállókkal, csűrrel. Ezekbe az épületekbe némi felújítás után iszonyúan sokan költöztek be, főként a városkörnyéki falvakból a parasztcsaládok törekvő, helyben munkanélküli, a városban ünnepelt munkásokká váló fiataljai. Ők aztán továbbköltöztek a kis folyócska másik oldalán, meg az új körúton sebtében felhúzott mosdófülkés, szerencsésebb esetben fürdőszobás munkáslakásokba.
A hatvanas években aztán felszámolták a vasutasházzal szemközti tanyaközpontot, újabb katonatiszti házak, többek között a főként repülősöknek épített tízemeletes „lordok háza” és a rondán modern irodaépület kerültek a színház utcájába. Kezdett pofásodni a vasutasház környezete.
A vasutas ház lakói ritkán cserélődtek, legfeljebb a kisszobákba ideiglenesen, de persze évekre ott rekedt fiatal házasok költöztek később tovább, amikor már a második kiságy nem fért be a cserépkályhától, a 3-szor 4 négyzetméteres kis helyiségekbe.
Azért a 16 lakásos bérháznak megvolt a maga hierarchikus bája.
A lakások ugyan nagyjából egyformák voltak, no de a bentlakók között nem volt semmi egyformaság. A vasúti tisztek egymás között, azért ha suttogva is, de urazták egymást, ami az ötvenes években nem volt egy bevett társadalmi érintkezési gyakorlat. A váltókezelők,
mozdonyvezetők, kalauzok buzgón elvtársoztak, ha hivatalos volt az ügy, egyébként mindenki a keresztnevével szerepelt, ha hátba vágták egymást.
Hogy milyen logika szerint kapták a lakáskiutalást? Az én nagyszüleim, s még vagy három család azért, mert sokgyerekes, nagycsalád voltak. A vasútállomás bombázását túlélők meg azért, mert valahol lakniuk kellett, a házaik eltűntek a bombatölcsérekben. Volt, aki azért kapta, mert majdnem annyi időt töltött „tengelyen”, mint ahány éves volt, s amikor már negyven kilóra fogyva, a tüdőbetegségtől meggyötörve beköltöztek, senki nem adott volna két fillért az életéért. Persze mindenkit túlélt. Mártír családja, volt partizán, politikai üldözött, majd később üldöző, komisszár és szakszervezeti mufti nem lakott a vasutasházban. Nem is hiányolta őket senki.
Egy dologban azonban teljesen egyformák voltak.
Nagyon utálták a szemközti katonaházak lakóit. Az asszonyok még csak-csak hangot találtak a többnyire faluról, tanyáról érkezett katonatiszt feleségekkel, de férfiak elfordultak a sok parasztivadéktól. Nem bírták elviselni, hogy aki tegnap még kanász volt, ma már úr lett a népi demokráciában, juttatásokkal, kivételezéssel, jó ételekkel. Azt pedig végképp elutasították, hogy egy paraszti sorból kiemelt katonatiszt ugyanolyan értékes ember lenne, mint egy vasutas. Ráadásul valamennyien gyűlölték a háborút, az erőszakot, s a szemközti ház lakói jelképei voltak azoknak.
A cukorgyári ház lakóival szemben viszont sunyítottak a vasutasházbeliek. Ők tisztviselők voltak, tanultak, de legalábbis érettségiztek, színházba jártak, rádióik voltak, a régi, szép, uras ház a maga márvány lépcsőházával eleve tekintélyt parancsolt még az utcai járókelőknek is. Őket elfogadták uraknak, sokszor jártak hozzájuk takarítani, mosni, vasalni, gyerekre vigyázni a vasutasnék, persze csak suttyomban.
De azért jobbára csak utálták őket ezért a kiszolgáltatottságért is.
Ebbe a keverék világba csöppentem bele, magam is vasutas gyerekként és vasutas unokaként.
A gyökerek
Mind a két nagyapám vasutas volt, Erdélyből menekültek a nagyszülők a második bécsi döntés után. Mindenük ott maradt Kolozsváron, Nagyenyeden, Váradon, Marosvásárhelyen.
Átjöttek, bolyongtak, aztán a Tisza melletti megyeszékhelyen kötöttek ki. Megpróbáltak megkapaszkodni a gyanakvó anyaországbeliek világában.
Anyai nagyapám szorgos, kemény szász ember volt, hat szép lányt hozott össze és voltak még szociáldemokrata nézetei és lyukas zsebe. Szépen haladt a vasutas ranglétrán Erdélyben. Később Magyarországon beléptették a kommunisták közé, majd hirtelenjében leértékelték, váltókezelő lett, később visszaadta a párttagkönyvét, aztán nyugdíjasként már nem akarta megváltani a világot. Váltókezelőként ment nyugdíjba, de Hemingway-t olvasott és szépen beszélt németül és románul. A kézírása gyönyörű volt. Mélyenülő, azúrkék szemekkel, fekete hajjal és folytatólagos cigarettázással maradt meg emlékeimben. Idős korára aztán a cigit is eldobta. Sokat fájt a gyomra. Zsémbes volt, de szeretett élni.
No meg a vörösbort is igen szerette, még a nagyanyámnál is jobban.
Valószínűleg a vörösbor miatt élte túl az ’50-ben diagnosztizált gyomorrákját és halt meg ’74-ben szívinfarktusban. Nem volt sugár, meg kemó, már nem is operálták meg, hát úgy döntött, hogy akkor így él még sokáig. Jól tette.
Apai nagyapám koldusszegény, de igen iskolázott, erdélyi nemesi família leszármazottja volt, szülei tanítókként élték csendes kis életüket egy Kolozsvár melletti kisfaluban. Nagyapám három fiút nevelt fel, hajlott a tivornyázó, úri tempóra, ahogy a nagyanyám mondogatta. A vasútállomáson jól ismerték a háborús légnyomástól reszkető fejű váltókezelőt, aki élete végéig, a szintén ’74-ben bekövetkezett agyvérzéses haláláig várta a Habsburgok, de legalábbis
Mihály király visszatértét. Sokszor elmondta nekem is, hogy a magyaroknak király kell, meg korbács, mert különben felzabálják egymást. Mostanában sokszor eszembe jut a mondása.
Mivel a várakozásának hangot is adott, ezért jó néhányszor bekísérték egy kis politikai elbeszélgetésre, eleibe jól megagyalták, aztán haza engedték. Később már nem is bántották. Mit tudtak volna vele csinálni?
Apai nagyszüleim házassága nem volt példamutató. Nagyapám aztán össze is pakolt és Kecelig meg sem állt. Soha nem váltak el, de nagyanyám egyedül nevelte fel a két nagybátyámat. Később én leveleztem hűtlenkedő nagyapámmal és csábítottam vissza nagyanyámhoz. A három fiú soha nem tudott megbocsátani nagyapámnak a hűtlenkedése miatt, bár ők is erősen hajlottak világ életükben a másik nem miatti bűnök elkövetésére.
A két nagyanyám simán és egyszerűen tisztességes székely lány volt, sok, nagyon sok szép emberi tulajdonsággal. Nem politizáltak, nem voltak nagyasszonyok, dolgoztak, vezették a háztartást és szültek. De mindent tudtak az életről, és nekem is, unokatestvéreimnek is átadták mérhetetlen szülőföld – és emberszeretetüket. Ha visszagondolok, egész életem során tőlük, a gyengét mutató, de nagyon kemény asszonyoktól tanultam meg a világ dolgait.
Mindkét família férfi tagjai bástyaként álltak az asszonyaik mögött, de a nők mindig jobban húzták a családi taligát. Erősebbek voltak egy tankhadosztálynál is, a vérükben hordták a kitartást, a szívósságot és a család összetartásának kötelességét.
A szüleim a fővárosban találkoztak össze, magányosak voltak és egymásba kapaszkodtak. Én voltam az első anyaországbeli gyerek mindkét családban.
Apám hamarosan vasutas lett, több balesetet szerencsésen átélt a MÁV-nál. A plafont jelentő forgalmista beosztást maga után hagyva ötven évesen lelépett, civil pályára ment. Nagyváradon a Szent László Gimnáziumban csiszolódott, de elvitték katonáskodni, így felnőttként fejezte be a tanulást és negyven évesen leérettségizett.
Leventeként végigharcolta az országot, megsebesült, Bécs alatt hadifogságba esett.
Imádta a németeket és Hitlerjugendet, haláláig rejtegette a német kölcsön egyenruhás fotóját és a háború után megpróbált nyugatra szökni. Persze azonnal elkapták a határon és el is ítélték.
A vérében volt a militarizmus. 70 évesen, agyérgörcstől reszkető fejjel azon fantáziált, hogyan harcolna egy magyar szabadcsapattal Erdélyben.
Imádott engem és a húgomat, mindent és mindenkit imádott, aki és ami nőnemű, de mindezek ellenére nekem soha nem bocsátotta meg, hogy lánynak születtem. Szerette volna, ha vasutas, rendőr, vagy katonanő leszek, de mi sem állt távolabb tőlem. A húgomtól pláne.
Apám nagyon jóképű férfi volt. Kicsit bohém, kicsit nemtörődöm, könnyedén átlépett bármilyen gondon. De megállt minden ringó csípőnek és kebelnek, amitől aztán voltak zökkenők a házasságában.
Édesanyám igazi szigorú, pedáns, rendkívül kemény asszony volt, szász tulajdonságokkal. Nagyon szép asszony volt és nagyon tudott szenvedni és azt méltósággal viselni. Ha volt valaha két ember, akik nem illettek össze, ők azok voltak. Mégis, minden hűtlensége ellenére, apám a hosszú, kiegyensúlyozott második házassága végén is anyámat szerette, halála előtt őt hívta.
Édesanyám korai halálában nem volt az apám ártatlan, sokat gyötörték egymást, de ő volt a túlélő. Halálában azonban megszenvedte az anyánk ellen elkövetett vétségeit, a gyilkos rák kegyetlenül megkínozta.
Édesapámnak jobban állt volna az úri keresztlevél és életmód.
A szabadságvágya, függetlensége, minden nehézségen átlépő bohém természete nagyon mély nyomokat hagyott bennem és erősebb volt az édesanyámtól kapott szigorú protestáns nevelésnél-
Ily módon elmondhatom, hogy az anyai és apai családom is zűrös egyveleg volt, sohasem lehetett tudni, még manapság sem, hogy mikor, kinek az érzékenységét sértette, vagy sérti meg egy-egy óvatlan megjegyzés a múlttal kapcsolatban.
A vasutasház lakói kicsit mindig idegenkedtek tőlünk, akik onnan messziről, az irigyelt kincses Erdélyből kerültünk az Alföldre.
Az ő életük, családi gyökereik egyszerűbbek voltak. Vagy falusiak, vagy városiak voltak, de semmiféle identitás gondok nem gyötörték őket. Nem komplikálták az életüket a honnan jöttünk nagy problematikájával, annál sokkal fontosabb volt, hogy az akkori körülmények között álomlakásban éltek a város közepén, volt mit enni, a férfiak kaptak fizetést. Néhány évvel a háború nélkülözései után ennél egészségesebb világszemlélet nem is kellett.
A vasutasházban nem lakott igazi pártkatona, mindenki szakmai munkát végzett, így aztán annyit áldoztak a politikára, amennyit muszáj volt, egy cseppel sem többet. Ha kellett, hát felvonultak, ha kellett, hát békés demonstrációt tartottak, ettek, ittak, aludtak, „tekertek”, ahogyan gyakran mondták (bár akkoriban nem értettem, hogy az mit jelent).
Tisztában voltak a maguk társadalmi értékével, nem gondoltak többet magukról, csak annyit, hogy nélkülük megbénulna az élet az egész világon.. Ez elég is volt az önbizalomhoz.
Időnként csak a vasúti tisztek sutyala-putyaláztak, ahogy a másodikon lakó Jani bácsi mondta, de igazság szerint ők is örültek, hogy megússzák a ronda idők ronda politikáját.
Ezért aztán a vasutas ház előtt csak miattam állt meg egyszer a nagy fekete autó, s vitték el a 24 órás szolgálat utáni nehéz álmukból felvert anyai nagyapámat és édesapámat.
A Székely Himnusz
Az eset az édesanyám határtalan szülőföld szeretete okán történt. Bár ő maga soha nem lépte át a román határt, soha nem látta viszont gyermekkora havas hegyeit, mindig azokról mesélt nekem. Aztán sokat énekelgetett. Nem volt jó a hangja, de mély érzelmekkel adta elő a régi szép dalokat. A húgaival, ha összegyűltek egy névnapon, születésnapon, szívesen daloltak, ilyenkor nagyanyám is bekapcsolódott az éneklésbe. Egy ilyen családi kóruspódiumon nagyon halkan énekeltek egy nagyon szép dalt és legnagyobb meglepetésemre nemcsak a nők, de nagyapám és édesapám is könnyezett.
A kérésemre édesanyám megtanította nekem azt a szép dalt, de megkért, hogy csak neki énekeljem.
Egy nyomott hangulatú őszi délután feltehetően nagyon unatkozhattam, édesanyám dolgozott, nagyanyám a konyhában mosogatott, édesapám, nagyapám mélyen aludtak a hosszú szolgálat után. A házbéli barátnők eltűntek, ember se nagyon járt az utcán.
A nagyszüleim szobája előtt hatalmas erkély volt, tele dézsákba ültetett, kisebb fává nőtt leánderekkel. Ott unatkoztam magamban, aztán elkezdtem énekelgetni. Szép, csilingelő szoprán hangom volt, először csak próbálgattam, aztán kieresztettem rendesen, hogy mindenki hallja.
Teli tüdőből fújtam a Székely Himnuszt, szemközt a katonatiszti, BM-es lakásokkal. Aztán eluntam magam, visszamentem a konyhába, ahol nagyanyám a horgolása felett jókat szundizott, viszont hallgathattam a rádiót.
Ebbe a békés, unalmas délutánba robbant bele először a türelmetlen csengőszó, utána a dörömbölés és az ordítás, nyissák ki, államrendőrség.
Nagyanyám kezéből kiesett a horgolótű. Az ajtót édesapám nyitotta ki, egyszál alsógatyában, nagyapám arra riadt, hogy két idegen férfi rángatja kifelé a páros hitvesi ágyból.
Alig tudták magukra huzigálni a sötétkék vasutas egyenruhát, édesapám a cipőjét a kezében vitte, mert már taszigálták lefelé őket a lépcsőn.
Nagyanyámmal a tilalom ellenére sírva szaladtunk utánuk a lépcsőn. A nagy feketeautó kifordult a rövid utcából, nagyanyám a bejárat előtti lépcsőre roskadt.
A vasutasházban nagy csend volt, még aki otthon volt, az is bezárkózott. Később jött ki a földszintről az elsőosztályú vasúti mérnök-tiszt felesége és feltámogatta nagyanyámat a lakásba. Addig még a köszönésünket se nagyon fogadták ők, annyira felettünk álltak, de akkor megszólalt a szomszédasszonyban a szolidaritás. Őket is így cibálták ki a házukból a nyilas keretlegények és vitték ki a cukorgyárba a családot, de végülis nem fértek fel az utolsó halálvonatra, így „helyhiány miatt” megúszták élve az elhurcolást. Zsidók voltak, érzékenyek a kisebbségben, megalázottságban, kiszolgáltatottságban élők bajai iránt.
Később megjött a még otthonlakó két nagynéném, majd édesanyám is hazaért a munkából.
Ültünk a konyhában és mindenki sírt. Én azért sírtam, mert a többiek sírtak. Senki nem értett semmit.
Már bealkonyult, amikor csöngettek. Nagyapám és édesapám álltak az ajtóban. Akkor még jobban sírt mindenki.
Aztán nagyapám elmesélte, hogy mi is történt velük.
.Bevitték őket az ÁVH-s irodába, ahol két órát ültek egy ablaktalan helyiségben. Nem szólt senki hozzájuk, szerencsére nem is bántották őket.
Aztán jött valaki, aki az 1944-ben történt menekülésekről, édesapám nyugatra szökési kísérletéről faggatta őket, meg, hogy vágyódnak-e haza Erdélybe.
Apám, nagyapám is jól beszéltek románul, így a nem éppen szeretett nyelven megbeszélték, hogy ezek itt azért utálják őket, amiért a vasutasházban is többen, mármint, hogy erdélyi menekültek.
Ekkor szintén románul megkérdezte a kihallgató tiszt, hogy honnan tudja egy négyéves leányka a Székely Himnuszt, s ha már tudja, miért üvölti az erkélyen, miért nem szóltak a gyerekre, s tudják, hogy mi az az irredentizmus, meg sovinizmus, meg nacionalizmus.
Ekkor nagyapám rászólt a kihallgató tisztre szintén románul, hogy szégyellje magát, ha nem is éneklik családi körben, de illik minden menekültnek ismerni a dalt és aki megtagadja a saját népe himnuszát, az olyan, mintha az ősei sírját rugdosná. Még a népi demokráciában is.
Akkor édesapám számot vetett a sorsával, tudta, hogy itt a vég, a lánya éneklése után még az apósa le is hordja az ÁVÓ-s tisztet, nekik annyi.
A románul beszélő tiszt nem bocsátkozott vitába, kiment, majd egy félóra múlva egyszerűen kiterelték őket a bejárathoz, ott a tiszt közölte velük, hogy neveljék meg a családot, ne nosztalgiázzon még a gyerek se az erkélyen és az édesapám húzza meg magát, mert figyelik.
Aztán kituszkolták őket az utcára. A két férfi inalt hazafelé a Tisza-parton, azt érezték, hogy tán utánuk eresztenek egy sorozatot, de nem történt semmi.
A családom megkönnyebbült, de a vasutasházban volt, aki gyanakodva szemlélt bennünket, de volt aki együtt érzőn beszélt velünk, hiszen mindenki tudta, hogy mi történt. Hogy honnan tudták, rejtély maradt örökre, mert a családunk hallgatott, bezárkózott. Az is titok maradt, hogy vajon ki értesíthette az államrendőrséget, és honnan tudott az én négyéves leánykaként elkövetett nacionalizmusomról. A vasutasházban nem volt telefon sehol, csak a katonatiszti házakban, de abban mindenki egyet értett, hogy azok a parasztivadékok meg úgysem ismerték a Székely Himnuszt, tehát nem jelenthettek fel. Persze, onnan volt valaki.
Annak kicsi volt a valószínűsége, hogy vasutas eláruljon egy vasutast, legalábbis akkoron és ott. Még ha nem is voltak egyformák, árulásról nem lehetett szó. Utálkozni, irigykedni, egymást kipletykálni igen, azt lehetett, de a bajban mindig összezártak a vasutas családok.
A feketeautós eset felett hamar napirendre tért mindenki, elvégre még csak egy pofont sem kapott senki, meg aztán egy vasutas családot úgysem merne bántani senki, vélekedett az egyik mozdonyvezető.
A földszinti zsidó családdal továbbra sem kerültünk jószomszédi viszonyba, de az ÁVH-s incidens után kezitcsókolommal köszönt a családom nőtagjainak a vasúti mérnök úr és két nagyobbacska fiuk. Ők megértették a történteket magyarázkodás nélkül is.
A harmadik emeleti Jóska bácsi megráncigálta a szöszke copfjaimat, hogy na, aztán te hamar megtanultad, hogy lehet kicsinálni a szüleidet. Édesapám keményen hátba vágta a kedves szomszédot, de az asszonyok közbe léptek, aztán mindenki ment a dolgára.
A nagy fekete autót soha többet nem láttuk a mi utcánkban. Igaz, nemsokára felszedték a régi töredezett kockakövet és aszfaltozni kezdtek. Be sem tudott volna jönni az autó.
Én az egészből akkor semmit nem értettem. A szüleim, nagyszüleim nem pirongattak meg, nem bántottak, védekezőn öleltek mások közelében. A kis család is összezárt, bár igazság szerint nem volt kitől tartani a vasutasházban. Kicsit félősek voltak, sok mindent nem értettek, elbújtak a nagy fekete autó láttán, de rosszat nem akartak senkinek
A következő év tavaszán aztán újabb izgalmakra adtam okot. Ezúttal a nagyanyám szolgáltatta az ijedtséghez az alapot.
Meglátod, elvisz a farkas
Alapvetően jó gyermek voltam. Csak akkor dühödtem be, ha tudtam valamiről, hogy másként van, mint ahogyan mondják és ezt nem akarta megérteni a környezetem, azaz a nagyszüleim, szüleim, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek.
Viszont mindent tudni akartam. Nem kérdezősködtem, én akartam megtapasztalni, megtudni a magam kis módszereivel.
Ezért, egy tavaszi estén, amikor nagyanyám elunta a mesélést és közölte, hogy most már azonnal aludjak el, mert jönnek a prikulicsok, úgy tettem, mintha aludnék, majd kiültem egy székre a sötét szobában és vártam, hogy elvigyenek a kisértetek.
A színházból haza térő szüleim halálra rémültek, amikor az üres ágyat meglátták, majd engem a széken üldögélni. Elmondtam nekik őszintén, hogy vártam a prikulicsokat, hogy majd elvigyenek. Sérelmeztem is, hogy minek jöttek addig haza, amíg nem ismerkedem meg velük. A szüleim elmondták, hogy csak a lüke kisgyerekek hiszik el, hogy vannak prikulicsok és másnap jól összeszólalkoztak nagyanyámmal.
Az én drága mamókám azonban hat lánya és tucatnyi unokája után igyekezett mindent gyorsan és hatékonyan lerendezni. Így, amikor az illatos április estén a szüleim kimentek sétálni a Tisza partra, nagyanyám a szokásos módon sipp-supp elintézte a Piroska és a farkas mesét, betakart és közölte, hogy ha nem alszom azonnal, hát előjön a farkas az udvarból, elvisz engem és hamm, bekap.
Mamókám ezzel lezárta az altatást, kiment a konyhába a színházi közvetítést hallgatni a nagy, barna néprádióból.
Én pedig eltűnődtem. Meg kéne nézni ezt a farkast. Ugyan honnan tudná, hogy én hol lakom, jobb, ha magam nézek utána.
Mezítláb, egy szál hálóingben elindultam az udvarba.
A második világháború idején az udvar végében csendőr bunker volt, amit berobbantottak valakik, vagy az oroszok, vagy a magyarok, ki tudja már. Körbe volt kerítve, szigorúan tilos volt bárkinek oda menni, meg aztán nem is volt könnyű a romokon átbukdácsolni.
Én is átestem néhány rögön, gödrön, de végül bejutottam a sötét helyiségek egyikébe. Nem láttam a sötétben semmit, meg hiába szólongattam a farkast, csak nem jött, így visszaindultam. Érzékeltem, hogy ahogy haladtam, mögöttem mindig leomlott valami, föld, fal, de már untam a keresést, elfáradtam és igyekeztem haza.
Nem arra, ahol jöttem, hanem másik utcán, mert ott mindig járkáltak a kiscicák és reménykedtem, hogy megsimogathatom őket.
Amikor a lakásba értem, csodálkoztam, az ajtó kitárva, sem a szüleim, sem a nagyszüleim sehol, más lakásokban is égett a villany és sok ajtó szintén kinyitva.
A mi szobánkban az ablak is nyitva volt, kinéztem, láttam, hogy a szomszédok, rendőrök, a szemközti katonatiszti lakásokból sokan az udvarba tartanak. Kicsit nézelődtem, de aztán fáztam is, meg álmos is voltam, hát lefeküdtem. Láttam, hogy a lában rémítően piszkos, de gondoltam, majd reggel gyorsan megmosakszom, mert a koszért nagyon haragudott mindig anyukám.
Egyszer csak hangos kiáltozásra ébredtem, nagyanyókám vörösre sírt szemmel állt a fejemnél, anyukám rám borulva zokogott és nagyon sokan voltak a szobánkban. Uram Isten, itt mi történt? Csak nem a farkas járt erre mégis?
A következő napon még a helyi lapban is megjelent a cikk, hogy az ötödik éves kislány elment megkeresni az udvarban a farkast, mert a nagymamája azzal ijesztgette, s bizony ideje lenne a régi, erőszakos, durva nevelési elvekkel felhagyni. És még szerencse, hogy a hős szovjet katonák megmentettek. Róluk fotó is készült a mentés közben. Rólam persze nem.
A nagyanyókám napokig nem mert még a boltba sem menni, annyira szégyellte magát.
Az történt ugyanis, hogy a szüleim hazatérve a fiatal házasok szerelmes Tisza-parti sétájából, természetesen nem találtak engem az ágyamban. Kb. félórás kiabálás után az egyik szomszédnak,- akinek magának is tizenkét gyereke volt- jutott eszébe megkérdezni, hogy miről mesélt nagyanyókám. Aztán kikövetkeztették, hogy valószínűleg az udvarban a volt csendőr bunkerben keresem a farkast.
A bunkerhez viszont akkorra már riasztották a rendőrséget, mert egy erkélyen nézelődő katonatiszt látott egy gyereket bemenni, meg azt is látta, hogy a romok leomlottak.
Így aztán mire én felértem a lakásba a farkas keresésemből, addigra már az összes szomszéd, katona és rendőrtiszt, riasztott kiskatonák, mindenki engem „ásott” ki a föld alól.
Később megérkeztek a szovjet katonák is, nekik volt olyan szerkezetük, amivel rögzítették a kiásott földet és romokat.
A nagyanyám közben rosszul lett, felkísérte a lakásba két szomszédasszony és látták, hogy édesen alszom.
Mellesleg másnap eljött a magyar meg a szovjet katonai, no meg a városi rendőrparancsnok, elmeséltették maguknak a történetet. Nagyanyókám suttyomban imádkozott, hogy ne legyen semmi baj.
A parancsnokok ejnye-bejnyéztek és tele szájjal nevettek a sztorin. Én meg kaptam barna stanicliben selyemcukrot, foghúzó stollwerket. Csak az újságíró kanyarított belőle drámát.
Arra minden esetre jó volt a farkasos sztori, hogy az illetékesek utasítására viharos gyorsasággal betemették a romos bunkert, eldózerolták és egy szabolcsi származású katonatiszt gyümölcsfákat ültetett a helyére.
No meg arra is jó volt, hogy a vasutasok soha többet nem parasztivadékozták a katonatiszteket.
Amikor kellett, egy emberként szaladtak a senki kis vasutas lányka életét megmenteni. A katonatiszt, az ÁVÓS, a rendőr, a szovjet kiskatona, na és persze a vasutasok. Nem tisztek voltak kényes nagyságákkal, hanem édesapák és édesanyák. Kézzel ásták, túrták a földet utánam és miattam.
Spécin oroszul
A cukorgyári szép bérházba elegáns, orosz katonatiszt család költözött, magasrangú apukával, gyönyörű szőke asszonnyal és a szintén szöszke, ötéves leányukkal, Lenocskával.
Akkoriban sok jóvágású fiatal szovjet katonatiszt járkált a színház utcájában, nagyanyám a sokat tapasztalt asszonyok gyakorlatával el is dugta nagyapám zsebóráját, meg tartott egy nagy terítőt a konyhában, ha bejönnének a lakásba, hát azzal kell azonnal leteríteni a rádiót.
Nagyapám Kolozsvárról menekültükben a rádiót is hozta magával, de azt elvették tőlük a németek. Utána az arany dózniját elcserélte egy új rádióra, amit viszont a szovjet csapatokkal érkező román katonák rekviráltak el tőle, ahogy átértek az anyaországba.
Amikor betöltötte az ötvenedik évét, azt kérte igen népes családjától, hogy egy rádiót vegyenek a szülinapjára közös pénzből. Igen féltették a legújabb rádiójukat, nekem nem is lehetett csavargatni az óriási gombokat, pedig imádtam „szörfözni” az éterben.
A sok szovjet katonatiszti járkálásnak az lett a vége, hogy egy napon beállítottak hozzánk a tanácstól, hogy kaptunk egy igen fontos feladatot, amit nekem kell végrehajtani, azaz menjek át játszani a Lenocskához, aki hasonló korú, mint én.
Édesanyám majd elsüllyedt szégyenében, amikor átvizsgálták a fejem, hogy nem vagyok-e tetves, meg ellenőrizték a fehérneműimet, kicsiny kis ruhatáramat. Mindenesetre anyukámék kaptak egy utalványt, hogy vegyenek nekem új cipőt, kötényt, kisruhát.
Az apámból előbújt a kutyabőrös becsület és ordibált, hogy mit képzelnek ezek, de nagyapám lecsillapította, hogy bolond vagy te édes fiam, tanuld meg a székely góbék magatartását, miszerint ha ütnek, szaladj el, ha adnak, fogadd el és ne add elő a nemesi genetikai etikádat. Nagyon szegények voltunk, mindenki nagyon szegény volt akkoriban, jól jött a ruha utalvány.
A házmester diszkréten elárulta a nagyapámnak, hogy a rendőrségen őt, és harmadik emeleti sokgyermekes vonatvezetőt kifaggatták, kik vagyunk, honnan jöttünk, hogy élünk, s persze ők csak jót mondtak rólunk. Nagyapám a szokott mogorva stílusában megköszönte nekik. Akkoriban nagyon fontos volt az erdélyi, gyanús család életében, hogy jókat mondtak rólunk, ha egyáltalán így esett meg a dolog.
Aztán a tanácstól is kijöttek újból, ellenőrizték, hogy a ruhautalványból valóban nekem vettek-e szép új cuccokat a szüleim. Egy másik tanácsi elvtársnő pedig hosszasan foglalkozott a viselkedési és étkezési kultúrámmal, a személyiségemmel.
Nagyanyám, aki zárdában nevelkedett, egészen kisgyerekként elvárta tőlem az eszcájg pedáns használatát, csak azt bánta, hogy a halkést nem tudta bemutatni, mert az nem volt. Megtanított rá, hogyan kell egy jólnevelt kislánynak kimenni a vécére, hogyan kell kopogni, köszönni, egyáltalán kultúrlénynek mutatkozni.
Így a tanácsi nő a személyiségnevelésemmel foglalkozott inkább és meg is állapította, hogy rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott gyermek vagyok, kellő önuralommal és világszeretettel és magamon viselem a proletárgyermekek minden jó tulajdonságát.
Édesapám egyfolytában motyogott, hogy remélhetőleg semmi prolis nincs rajtam, de édesanyám mindig csitította, hogy hagy érvényesüljek, mindegy az, hogy a szovjet család révén, vagy egy prikulics által, csak legyen jövőm. Ilyenkor mindig összevesztek miattam.
A nagy napon értem jött egy ronda magyar nő, meg Lenocska anyukája és elvittek magukkal. A fejem tetején szabályos habrolóformát csavart az anyukám és a végébe belekötött egy óriási fehér szalagot. Volt rajtam egy pettyes vászon ruha, meg egy fehér, csipkés, vállas kötény.
Átvonultunk a szomszéd házba, persze a vasutasházból többen utánunk kukucskáltak és én beléptem az akkori, számunkra elérhetetlen luxust jelentő lakásba.
Ott a ronda magyar nő rám rivallt, hogy viselkedjek tisztességesen és jól nevelten, majd mézes-mázos hangsúllyal valami nagyon selypes nyelven elköszönt Lenocskáéktól.
Emlékszem, volt vagy négy, egymásba nyíló szoba és mindegyikben hatalmas nagy, faragott bútorok, meg óriási, gyönyörű szőnyegek, zongora, kristály és porcelán holmik Igyekeztem mindent jól szemügyre venni, mert nagyanyókám megbízott vele, mondván, hogy az egy elhagyott úri lakás, amit a tanács birtokolt és csak nagy elvtársaknak adták ki, hát jól jegyezzek meg mindent és utána mondjam el neki. Aztán, ha felnövök, ilyen luxus lakást hozzak össze magamnak.
Lenocskával gyorsan összebarátkoztam, mert ugyan rettenetesen elkényeztetett kislány volt, de igen jóindulatú. Azonnal odaadta a velem nagyságú babáját, beszélt hozzám, énekelt, megtanulta a nevem és nagyon sokat nevetett.
Az anyukája is kedves volt, nagyon szép ruhái voltak, meg olyan nagy bundái és olyan prémek, amiken rajta voltak az állatfejek, melyeket titokban meg is vizsgáltunk, és a gombszemüket megnyomkodtuk Lenocskával. Egyet-egyet el is szopogattunk, bár eszembe jutott, hogy ha valódi, akkor az már romlott lehet. A romlott ételre nagyon háklis volt minden ki a családban.
A játék mindig uzsonnával zárult. Na, ezt aztán nagyon imádtam.
A papírvékonyságú porcelán terítéket mindig Lenocska édesanyja rakta fel a hatalmas ebédlő asztalra, aztán egy katonanő fehér kötényben tálcán behozta a forró csokit vagy a kakaót, a sütiket és minden évszakban valamilyen gyümölcsöt. Életemben először akkor ettem narancsot, banánt, gránátalmát. Legjobban a narancsot szerettem.
Amikor otthon beszámoltam az uzsonna menüről, nagyanyókám mindig sóhajtozott. Ő még ilyen finom uzsonnás körülmények között lánykodott.
A déligyümölcsöket a szüleim is ismerték, csak a házbéli, alföldi parasztcsaládok utódai vágtak hátba röhögve, hogy persze narancs, meg banán, nincs is ilyen és miért déli, miért nem északi gyümölcs, micsoda hülyeség !
A játékhoz soha nem vihettem magammal semmit és nem is hozhattam el semmit sem.
Az egyébként nagyon kedves katonanő ezt mindig szigorúan ellenőrizte. Amikor már elég jól beszéltem oroszul, megkértem Lenocskát, kérje meg a katonanőt, hogy hagy vihessek magammal haza narancsot az anyukámnak, apukámnak meg nagyanyókámnak.
Lenocska nem hitte, hogy ezt megengednék, mert még a háztartási szemetüket is elvitték papírzacskóban a szovjet laktanyába, nehogy a civil lakosság bármit megtudjon róluk. Ehelyett egyszer Lenocska a tilalom ellenére elkísért a katonanővel hazáig és a búcsúnál a kezembe csempészett egy narancsot, amit ünnepélyes keretek között aznap este közösen elfogyasztottunk. Még a két otthonélő nagynénémnek is jutott egy-egy gerezd, egyet meg elraktam a házbeli hitetlenkedő gyerekeknek, akik a mikro milliméteres darabokból megállapították, hogy jó savanyú, mi ebben a jó.
Lenocska édesapját alig láttam, a város szovjet katonai parancsnokaként igen elfoglalt ember volt. Azt észrevettem, hogy Lenocskán kívül mindenki reszketett a tábornoktól. Lenocska beleült az ölébe, olyankor én is a térdére ültem és énekelt nekünk.
Azt is láttam persze, hogy sokkal öregebb és csúnyább Lenocska édesanyjánál, viszont imádattal, rajongással vette körbe a szép fiatalasszonyt.
Apukám azt mondta, hogy ez az orosz asszony biztosan grófi származék, olyan szép és finom, emlékezetem szerint édesanyám aznap este már többet nem beszélt vele.
Egyszer Pestre mentünk autóval, és a Cirkuszban szórakoztunk. Életemben először autóztam ilyen hosszasan, útközben teáztunk, narancsot majszoltunk és Lenocskával jókat beszélgettünk.
A tábornok ekkor figyelt fel rám, bekapcsolódott a kislány zagyvaságokba és megkérdezte, hogy honnan tudok ilyen jól oroszul. Fogalmam sem volt, hogy jól beszélem a nyelvet.
Lenocska a nevemen és köszönésen kívül egy árva szót sem beszélt magyarul én viszont egy év alatt tökéletesen elsajátítottam az orosz nyelvet, és szép rjazanyi kiejtéssel beszéltem.
Ezután, ha otthon volt, a tábornok mindig beszéltetett. A származásunkról, az otthoni életünkről. Egyszer elmeséltem neki, hogy az édesanyámnak én is szeretnék egy olyan szép bundát, mint amilyenből egy tucat lógott Lenocska édesanyjának a szekrényében. A tábornok megsimogatott és azt mondta jó gyerek vagyok és bizonyára jó asszony az édesanyám is.
A tábornok rendkívül gavallér volt, mielőtt visszaköltöztek Moszkvába, búcsúzóul egy barna staniclibe csomagolva egy állatfejes prémstólát küldött az anyukámnak, tett hozzá egy cédulát, hogy az ő személyes ajándéka. A vadat az édesapja lőtte, aki hivatásos vadász volt Szibériában.
Így a tanácstól érkező, az „ügyemet lezáró” nő bosszankodva, de tudomásul vette, hogy nem rekvirálhatja el a prémstólát. Nagyapám azonban okos szász ember lévén még aznap vonatra ült az apukámmal és Pesten eladták a prémstólát. Az árából rádiót vettek nekünk, aminek a gombjait boldogan csavargattam.
Amikor 1956-ban az orosz kiskatona a tankból kiszállva beszélni kezdett a vasutasház riadt lakóihoz, előpenderültem és fordítottam a közönségemnek. A kiskatona nem hitt a fülének.
Mi gyerekek aztán kaptunk csokit, a házbeliek dohányt. A vasutasnék meg főzték a novemberi hidegben a teát, kenték a zsíroskenyeret a fiatal szovjet katonáknak, meg a parancsnokuknak. Jó szívből, nem félelemből, vagy szolgalélekből. Én meg egész nap tolmácskodtam.
Nagyapám megjósolta, hogy ez a gyerek vagy miniszter lesz, vagy már húszévesen fellógatják. Szerencsére semmiben nem lett igaza.
Eme bíztató karrier jövőkép mellett az orosz tudásomnak sokáig nagy hasznát vettem. Akkor rendült meg a nyelvi karrierem, amikor az általános iskola felsőtagozatában kiderült, írni-olvasni nem tudok és a helyesírásról fogalmam sincs. Utána aztán kénytelen voltam újból tanulni az oroszt. Nyolc évnyi orosz tanulás után sem tudtam annyit, mint amennyit egy év alatt sikerült elsajátítanom Lenocskától, az én bájos, raplis, de rendkívül jószívű barátnőmtől.
Az orosz tudásomnak egyszer a vasutasház lakói lehet, hogy az életüket köszönhették. 1956. október végén jártunk.
Apukám verik le a vöröscsillagot
Mégegyszer leszögezem, a vasutasházban nyíltan senki nem politizált. Mondták, hogy a harmadik emeleti mozdonyvezető, az bizony nagy kommunista, én nézegettem a Feri bácsit, de nem látszott rajta semmi, ugyanolyan fekete volt az arca, ha a szolgálatból jött haza, mint bárki másnak. Mindig füst és olajszaga volt.
Aztán azt is mondták, hogy az első emeleti vasúti tiszt családja nagyon reakciós, a Jolán néni templomba jár és kereszt van a nyakában. Hát ez igaz volt. A lakásuk is nagyon szépen volt berendezve.
Az egyik szobában volt egy rövid, kissé lehangolt, fatőkés, öreg zongora, Jolán néni nagyon szépen játszott rajta. Én is oda jártam gyakorolni, amikor a szüleim egy röpke ideig úgy gondolták, hogy a zongorázás a pedáns nevelésem része kell, legyen. Hamar belátták tévedésüket a kemény ellenállásom hatására. Egyszer az apukám átkísért, a Jolán nézni bíztatta, hogy játsszon már valamit, amin elámultam, mert az én olajos, kormos kezű-arcú apukámból nemigen néztem ki a zongorázást.
És ő odaült, kicsit koncentrált és játszott. Ma már tudom, Chopin : Forradalmi etűdjét.
Azóta is elgyengülök, ha ezt hallom, mindig látom magam előtt az én proletárnak álcázott, kifinomult szellemiségű édesapámat.
Sem a kommunista érzelműek, sem a reakciósok nem törődtek egymással. Utólag nehéz megállapítanom, hogy vajon megalkuvásból, gyávaságból, vagy egészen egyszerűen a közös sors vállalásából eredt a kézzelfogható politikai közömbösségük.
Mindenesetre nem dumáltak, nem hősködtek, az asszonyok elsurrantak a templomba, a gyerekeket megkereszteltették. Még a kommunista Feri bácsiék is. Nem beszéltek róla, szépen csendben folyt a klerikális szolgáltatások igénybevétele. Mellesleg, sokszor a katonatisztnékkel együtt ültek a templomban. Akik együtt voltak a misén, vagy az istentiszteleten, másnap nem nyomták fel egymást, a keresztény lelkiismeret ezt nem engedte.
Ott nálunk, a színház utcájában legalábbis nem.
A vasutasok nem voltak ostobák, érzékelték a változásokat, de jóindulatúan szemlélték a világot a vasutasház komfortos lakásaiból, a biztos, kellemes kis fizetések mellett. Úgy volt jó minden, ahogy volt.
Apukám, nagyapám egy-egy tengelyen, vagy a váltókezelő őrbódéban töltött 24 órás szolgálat után még a beszélgetéshez is fáradtak voltak, ha ne adj Isten, kialudták magukat, hallgatták a rádiót, átmentek egy sörre a közeli Halászkertbe, nem akarták megváltani a világot. Ahhoz túl sokat tapasztaltak a háborúról, az emberi aljasságról, amit megtapasztaltak, amíg Kolozsvárról, Nagyenyedről a tiszaparti megyeszékhelyig eljutottak. Nagyapám ízig-vérig szociáldemokrata volt, nemigen értette a kommunista nyelvet akkor sem, amikor hivatalosan a MDP-ben volt.
Október 23-án nagyon mélyen aludtak mind a ketten, a szolgálat után. Édesanyám leküldött a sarki közértbe kenyérért, mert már hatéves voltam, nagylány, mehettem vásárolni.
A közismert nevén Hatvanas, amely nevét azért kapta, mert Rákosi pajtás 60-ik születésnapján nyitották meg, nagyon jó bolt volt, a legnagyobb a megyében. Mindig volt kenyér és néha lehetett gyulai kolbászt is kapni, aminek igen jó íze volt, de jobbára csak a jófogú fiatalok tudták elrágni, mert kemény volt, mint a kő. Középen, kannákból árulták a tejet, ami nem ment össze főzés közben nyáron sem, mert a raktárban jéghasábok között tárolták az alumínium tartályokat.
Fantasztikus luxus volt ez az ötvenes évek közepén.
A hidrogénezett szőke hajú pénztárosnő egy fülkében ült, vadul csavargatta a hangosan berregő gépet és a köpenyéből mindig kilátszottak a hatalmas mellei.
Imádtam a hatvanasba járni, bámészkodni, nézelődni, mindig sokan voltak, nyüzsögtek az emberek. Sokszor képzeltem magam a pénztárosnő helyébe és nem értettem, hogy az anyukám, meg a nagyanyám miért mondanak csúnyákat erre a fantasztikus asszonyra.
Szürke októberi délután battyogtam a közértbe, azaz battyogtam volna, mert nagy tömeg verődött össze a szűk bejáratnál. Valaki valamit kiabált a fővárosról, aztán két hosszú létrát támasztottak a falhoz, az egyiken egy kiskatona, a másikon a szőke pénztárosnő kapaszkodott fel a bejárat feletti vöröscsillaghoz . Valami eszközzel addig nyúzták, kalapálták, míg a vöröscsillag aláhullott a járdára.
A tömegből többen kiugráltak és taposták a nyomorult, horpadt csillagot.
A szőke pénztárosnőt lekapták a létráról és csókolgatták, ölelgették. Utána úgy öt évig nem láttam a pénztárosnőt, amikor újra felbukkant a boltban, a vadiúj presszógép mögött állt és újból vadul huzigált, de már a varázslatos kávéfőző karokat. Úgy nézett ki, mintha a tulajdon anyja lett volna. Nagyanyám pusmogott, hogy megtörte a sok ülés. Akkor még nem értettem, hogy milyen ülés.
A vöröscsillag leverés után engem is sodort a tömeg, egyszer el is buktam, egy asszony kapott fel a grabancomnál fogva, mert még el is tapostak volna. Ekkor jobbnak láttam haza húzni.
Otthon lelkendezve rohantam a csendes szobába és rázni kezdtem alvó apámat:
-Apukám, apukám, verik le a vöröscsillagot-
Édesapám felugrott és amikor megértette a visongásomat, a reakciója annyi volt:
-Hú az anyám Jóistenit, ebből oltári balhé lesz-.
Nagyapám is hasonlóképpen gondolta, ezért felöltöztek, hogy megnézzék mi is a helyezet.
Nagyanyám a háborús gyakorlata alapján a kezükbe nyomott két húszast, hogy abból mind kenyeret és zsírt vegyenek a nézelődés közben.
Késő este jöttek haza, hónuk alatt két-két kemény kenyérrel. Zsírt nem hoztak, már nem volt.
A vasutas sapkájukról szépen levették a kis vöröscsillagot, azt mondták, jobb a békesség.
Este 10 körül átjött néhány szomszéd, hallgatták a rádiót, csavargatták a gombot össze-vissza.
Aztán megegyeztek, ha véressé válna a helyzet, a kommunista Ferit, meg a családját, meg a földszinti zsidó családot el kell tüntetni a pincében a farakások mögé, majd felváltva visznek nekik kaját, aztán valahogy eljuttatják őket Bugacra, ahol az egyik nagynéném férjének a szülei laktak, mondván, azon a tanyán maga az ördög sem találja meg őket. Aztán egyik szomszéd felajánlotta, mindenkinek csinál kapukulcsot, ezentúl zárni kell a kaput, nehogy valami fegyveres önjelölt rendcsináló betántorogjon a védtelen vasutasok közé.
Nem szidtak senkit, nem hőzöngtek. Háborús emberek voltak, sokat tapasztaltak, rettegtek a családjukért mindnyájan. Minden idegszálukkal a békét hívták, akarták, mindegy milyen áron.
Nem érdekelték őket sem a komcsik,sem a felkelők ígérgetései. Tudták, akárki győz, a kisembert úgyis megszívatják, börtönbe juttatják, elítélik, felakasztják, a családját tönkre teszik.
Nem izgatta fel őket az sem, hogy a szovjet katonaság szívta a vérünket, ahogy a rádióban elhangzott. Megtapasztalták a katonai uralmat, volt részük német, szovjet, utóbbinál a csatlakozó román katonai megszállásban, kitapasztalták, milyen, amikor egy primitív állat karszalagot húz a kabátjára és röhögve lelövi az ismeretlen előtte álló apát, anyát, gyereket.
Így hát a vasutasokat nem az izgatta, hogy mi lesz, ha marad a szovjet megszállás, hanem az, hogy ne dörögjenek az utcákon a fegyverek.
Valószínűleg az egész megyeszékhely összes lakója úgy gondolta, mert mindenki bezárkózott a házába, a lakásába, mélységes csönd ülte meg a várost.
Hallatszott egyszer-egyszer szórványos lövöldözés a szovjet tiszti lakótelep, meg a repülőtér felől, de abban a bizonyos két hétben legfeljebb a kenyérért sorban állók veszekedése törte meg a csendet a városban. A lövöldözőket állítólag maga a lakosság kergette el, nem akartak helyi háborút. Mások szerint a munkástanácsos városi elnök nem engedte a vérontás elkezdését.
A vasutasházzal szemezgető katonatiszti házakban pedig mindenkinek jó oka volt a csöndben maradásra. Ők is zárták a kapukat és este villanyt sem gyújtottak.
Ahol volt rádió tízen, tizenöten ültek körülötte és a villany nélküli csendben hallgatták a Szabad Európa Rádió alig érthető adásait.
Egy hajnalban aztán pokoli lármára ébredtünk. A város fő utcáján, a Tisza híd felől a szovjet tankok végeláthatatlan sora vonult Pest felé.
Apukám akkor nem volt otthon, élelmiszer vonatot vitt a fővárosba, így nagyapám ment megnézni, hogy mi történik. Persze utána lopóztam.
A hatvanas üzlet elől haza zavartak minket. A ház kapuja előtt akkor fordult meg egy szovjet tank, csöve felemelkedett, éppen a mi konyha ablakunk felé. A nagyanyókám abban a pillanatban vette be a nemzetiszínű zászlót az ablak alatti tartóból. Persze kitették ők is a lobogót, amikor jött a felhívás.
Nagyapám a tank tüzelő állásától lemerevedett, én sikítozva rohantam a kapunál álló szovjet tiszthez és színtiszta rjazanyi kiejtésemmel kértem, hogy ne lőjék le a nagyanyámat. A tiszt leállította a tüzelési rajtot és hosszan beszélgetett velem. De jó, hogy tudtam oroszul!
Nagyapámnak annyira reszketett a keze, hogy nem tudta a dóznijából kivenni a cigarettát. A tiszt adott neki cigit és tüzet. Nagyanyám szívét odafenn édesanyám vizes ruhával borogatta.
Elsőnek a komcsi Feri bácsi óvakodott le, aztán a legtöbb férfi odagyűlt. Én, a magam hat évével buzgón fordítottam és nagyon élveztem, hogy a felnőttek az én copfjaimat huzigálták, hogy mindent megtudjanak.
Még aznap este, egy szovjet kiskatona géppisztolyának a csövébe pislogva, egy szép, fiatal újságírógyakornok lány beolvasta az új kormány deklarációját a helyi rádió stúdiójában.
A vasutasnék minden reggel vitték a cikóriakávét, a teát, zsíros kenyeret a szovjet kiskatonáknak, a gyerekek buzgón rágták az elviselhetetlenül kemény szovjet cukorkát.
Engem legtöbbször hajnalok hajnalán kivertek az ágyból, hogy fordítsak. Napokon keresztül járt a szám, alig pihentem, közben egyfolytában néztem az utcasarkot, mert az édesapám egy hete nem jött haza Pestről. Utóbb kiderült, az egyik rokonunknál húzta meg magát, amíg újból elindultak a vonatok. Amikor megláttam, hogy megjött, röpültem a karjaiba, de a szovjet tiszt azonnal elvitette szegényt. Szerencsére tisztázni tudta magát, elhitték neki, hogy nem forradalmárkodott a fővárosban, egyszerűen élelmiszert vitt a pestieknek. Persze én az irodájuk előtt zokogtam.
Aztán elmentek a tankok, újból csend lett.
A fáma szerint Kádár János még egy darabig Szolnokon volt. A forradalom első napjaiban kivitték a tököli repülőtérre és Kárpát-alján várta ki az eseményeket. Visszafelé, november 5-én leszállt a szolnoki katonai repülőtéren, bevitték a városba, ahol találkozott a megyei, városi elvtársaival. Később, a harmincadik évfordulón, aminek ünnepi szervezkedésében magam is hivatalból részvettem, megrökönyödve hallgattam, hogy ki mindenki találkozott Kádár elvtárssal Szolnokon, ’56-ban. Olyanok is, akik korábban, mint veteránok Lenin elvtárssal randevúztak négyszemközt és olyanok is, akik életkoruknál fogva, még gimnazistaként nemigen kerülhettek Jánosunk Kádárunk közelébe. Meg honnan is tudtak volna róla?
Csak az volt a baj, hogy a megyeszékhely lakossága mit sem tudott semmiről. Állítólag Kádár Jánost az akkori József Attila úton, egy kisebb orosz laktanyában szállásolták el.
Apai nagyszüleim ott laktak a közvetlen közelben. Semmit nem észleltek. Apai nagyapám szerint nem voltak ott csak egyenruhás kisruszkik (kiskatonák), meg nagyruszkik (tisztek), civilruhások sehol. Volt, aki szerint egy orosz tank fedélzetén ment Pestre november 5-én, vagy 6-án. Én ez utóbbit vagyok hajlamos elhinni. Mi a fenére várt volna Szolnokon Kádár János napokig, mikor az ország sorsa percek alatt változott és dőlt el. Aztán suttogták, hogy a megyei tanács gyönyörű klasszicista épületének földszintjén, az ifjabb Horthy István régi lakosztálya helyén összeültek a főemberek, a pék Marosán szervezte az új kormányt, osztogatta a miniszteri tárcákat.
A szomszéd cukorgyári házból sokan disszidáltak. Mikor, hogyan mentek, ki tudja.
Nagyapámnak a gurítón szolgáló vasutastársait sorban letartóztatták. Ők mind kint laktak a Zagyva-hídnál, az ott veszteglő tehervonatokat sorra kirabolták. Volt, aki néhány pár ócska, női körömcipőért éveket kapott. A kisemberek nem vetették meg a lenyúlós vasutasokat.
Ha ott laktak volna, ők is lerabolták volna az őrizetlen tehervagonokat.
Eltűnt néhány ember a környékről, ők is börtönbe kerültek, többnyire a kijárási tilalom alatti köztörvényes ügyeikért. A megyeszékhely börtönében a következő év tavaszán volt néhány kivégzés. Nem helyi, nem saját megyei embereket kötöttek fel. A lakosság a helyi sajtóból megtudta, gyilkoltak a nehéz napokban. Pesten. A kisember nem firtatta, ki mit csinált, miért ölték meg őket. Az átlag magyar családok örültek, hogy megúszták. Legalábbis ott a Tisza partján.
Megy tovább minden a maga útján
Nekem, az akkori hat éves gyereknek semmi különös változás nem történt az életemben. Tudtam, hogy középső nagynéném katonatiszt férje a Polgári Védelemhez került és a megyei tanács épületében dolgozott 1956 után. Nagyanyókámék örültek, hogy a születési sorrendben harmadik lányuk élete rendben van. A családban mindenki más is ment a dolga után. A vasúti kocsik tengelye, kerekei ugyanúgy muzsikáltak a hideg hajnalokon a morcos vasutasoknak. Kisebbik nagynéném férje október végén összetépte a párttagkönyvét. S mit tesz Isten, később a z általános iskolai katedra helyett az akkori Városi Pártbizottságon kezdett dolgozni. Apukám elhúzta a száját a sógorától és helyezkedő alaknak nevezte. Nagyanyám letorkollta, hogy élni kell, ne mondjon véleményt Apukám, inkább ő is álljon a sarkára, hogy ne maradjon örökké kormos vasutas.
Nagyanyám örökös sóhajtozására is emlékszem, állandóan a piacra, a boltokba járt, mert nem volt igazi élelmiszer választék még nagyon sokáig. A háziasszonyok találékonyak voltak. Rettentően utáltam, de éhes voltam így megettem a sárgarépa, meg a saláta főzeléket is. A feltét mindig tojás volt, Rántotta, omlett, főtt tojás, bundáskenyér. Vasárnaponként lecsókolbásszal, tojással készült rakottkrumpli volt az idő tájt az ünnepi menü. Egyszer húslevest főzött Nagymamókám, Nagyapám hosszasan vizsgálgatta a gyanús húsfélét, valahogy nem tudta elrágni az inas valamit. Nagyanyám rögtön kioktatta, hogy nem kell vizsgálódni, nem ő az ÁVH, egye meg és örüljön. Állítólag tevehús volt, amit a mongol elvtársak küldtek a magyar családoknak. Megkértük szépen nagyanyánkat, hogy a jövőben mellőzze a mongol elvtársak ajándékát. Egyék csak a pesti népek.
A forradalom utáni első Karácsonyt sem felejtem el soha.
Az apai nagyanyámmal elmentünk a református templomba, ahol sok ismerőssel találkoztunk. Mert ugyan mindenki félt, nehogy mégiscsak újból itt legyenek az ávósok, de a kis Jézus születésének ünneplése, az szent dolog. Állítólag a tiszaparti katolikus templom főbejárata be volt zárva, a hívek az udvari, oldalsó ajtón keresztül jöttek, mentek. A szertartásra zsúfolásig megtelt a templom. Ki-ki kiimádkozta magából a bánatát, szorongását.
Az egyik vasutasházbeli idősebb fiú rendőrnek állt, őt aztán kifaggatták, hogy minek kellett nekik a templomok elé állniuk Karácsonykor, megfigyelték tán az embereket. A fiú nevetett, igen figyelniük kellett, hogy a sok pálinka, amit suttyomban kerítettek az ünnepekre a családok, nehogy kötözködővé, erőssé tegye az embereket.
Nem volt gazdag karácsonya senkinek sem 1956-ban. Ott nálunk, a színház utcájában is érződött az elmúlt események viharainak utóhatása. Az egyik katonatisztné kitalálta, hogy szét kell szedni a cirokseprűt beletűzdelni vesszőket a nyélbe és máris akaszthatjuk rájuk a díszeket.
Mai szemmel nézve nagyon dizájnos volt a megoldás, de nagyanyókám szemében ott rezgett a könnycsepp, hát milyen karácsonyi ünnepünk lesz cirokseprűvel, étel nélkül. Nagyapám sóhajtozott, aztán megfogta a legkisebb nagynéném kezét és elutaztak a sorrendben második lányához, Gyálra. Néhány nap múlva fenyőfákkal, nagy üvegekben a lesütött húsokkal, hurkával, kolbásszal tértek vissza. Még egy élő tyúkot is hoztak. Szegény jószág magától ment neki a késnek, annyira megviselték az utazás körülményei. Nagyanyókám a hurkáért cserében szerzett káposztát, valahonnan varázsolt krumplit az ünnepi menühöz.
Apai nagyanyám egy jókora hallal állított be, nekem nem tetszett a szaga. Mint kiderült, jogosan, mert a Mamám több napon át tartogatta a nem éppen hideg fészerben, s imigyen a halacska kissé mumifikált állapotban került hozzánk. Nem is ettem a halászléből, a két kisebb nagynéném sem, a többiek jól belakmároztak és napokig egymást taszigálták a vécén.
Eljött az új év és az új élet. A hétköznapok kisembere végezte a munkáját, befogta a száját. Talán még jobban, mint az ÁVÓ idején. Nem hittek az új szabadságban.
A vasutasok morcosabbak voltak, mint valaha, de végül mindenki megbékélt egy idő után mindennel, élni kellett tovább. A dicsekvő újságokat ugyanúgy begyújtásra használták az
asszonyok, mint korábban mindig, a cserépkályhákba a jófajta import NDK-s német brikettet raktak.
Mintha több hús, zöldség került volna az üzletekbe.
Mi az akkoriban még földutas körúton kaptunk egy egyszobás lakást. Maga volt a palota. Mosdófülke volt fürdőszoba helyett, meg kellett szokni a vasutasház komfortja után. Később kaptam egy zöld, nyikorgós műbőrkabátot, ami még nagy is volt rám. Nagyon szégyelltem magam benne. Apai nagyanyám vett egy használt szövetkabátot. Visszaállt a lelki békém.
Aztán megszületett a húgom, majd néhány év múlva átköltöztünk a közeli térre, kétszobás, gázos, fürdőszobás lakásba. A nagyapáim nyugdíjba mentek és Apukám is elköszönt a vasúttól. Civilek lettünk. A vasutasház ma is büszkén áll a színház utcájában, de már minden lakását eladták. A ház is civil lett. Új idők jöttek, új emberekkel, új életszemlélettel.
Jelige: 35 év a Tisza partján
