A szüret évszázados hagyomány, melyhez a kemény munka mellett a finom falatok, a szép borok, a felvonulás, a zene és a mulatság is szorosan hozzátartozott. A magyar paraszti gazdálkodásban a szőlőművelés a harmadik legfontosabb ágazat volt. A szőlő a Nyugat-Dunántúlon a római kortól ismert, de az ország egyes vidékein más-más eredetű és jellegű művelése volt honos.
Különböző bortermelő vidékeken különböző időpontokban kezdődik a szüret. Egyes helyeken, tájegységeken hagyomány szerint konkrét napokhoz, például Szent Mihály napjához (szeptember 29.) vagy Simon-Júdás naphoz (október 28.) kötik a szüreti időszak kezdetét, amely akár november végéig is eltarthat. Másképp zajlott a szüret a néhány soros parasztgazdaságokban, és másképp a nagyobb, ún. monokultúrás területeken. A kisebb szőlőkben családtagok és meghívott vendégek szüreteltek, a házigazda vendégül látta a szüretelőket, ételt, italt kaptak, a szőlőből, mustból kóstolót vihettek haza. A nagygazdaságokban végzett szüret nem ilyen – szórakozással egybekötött – társas munka volt, hanem bérmunka – hasonlóan a korábbi századok idején, a földesúri szőlőkben végzett robotmunkához. A régiek úgy tartották – főképpen a kisgazdaságokban –, hogy a szüret „félig munka, félig ünnep”. Kora reggel kezdték a fürtöket vedrekbe szedni, majd puttonyba gyűjteni, délben közös ebéd várta őket, s a délután egyre vidámabb hangulatban telt, hangos tréfálkozásokkal, szüreti felvonulással. A 19. században a Hegyalján óriási fürtökből koszorút készítettek, amellyel végigvonultak a falun, s vitték a szőlőbirtokos házáig, majd reggelig mulatozás, tánc folyt.
