Előszó:
Rövid novellám “cselekményében” sajnos fikció :-), de Déryné Széppataki Róza ruhák, kiegészítők, ékszerek iránti rajongása, saját ruhatervezései, a divatleírások mind hitelesek, melynek alapjául Déryné Naplója szolgált.
Novellámban gondosan ügyeltem arra, hogy a fikció és a hitelesség pontosan kimért, megfelelő elegyét alkossam meg ahhoz, hogy jól szórakozzon és egyben új ismeretet is szerezzen az Olvasó. Másik célom a fiatalok figyelmének a felkeltése. Déryné Széppataki Róza női szemmel – lehetne a novella alcíme.
Édesapámnak is szeretnék örömet szerezni, akinek már legalább 40 éve “zászlója” Déryné Széppataki Róza. Minden bizonnyal meglepődik, hogy legújabb novellám főhősét, az első magyar színésznőt, primadonnát, szép magyar anyanyelvünk szó-szólóját egy ritkán említett oldaláról, divat iránt táplált szenvedélyének szemszögéből mutatom be.
Bízom abban, hogy felkeltem az Olvasók kíváncsiságát, és akár az interneten, akár a könyvtárban keresni, kutatni kezdik “Kit rejt még Jászberény Város legendás és pótolhatatlan hangú szülöttének, Déryné Széppataki Rózának a neve?”. Mert bizony akad még mit felfedeznünk, kutatnunk, megírnunk…
Derűs pillanatokat kívánok az időutazáson résztvevőknek.
Egy emlékem Jászberényről,
avagy Déryné Széppataki Róza, mint divatikon
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Napsütéses április kényeztetett 1833-ban. Ilyenkor a természet és a hölgyek is kivirágoznak, felpezsdülnek. Barátnémmal, Améliával, két tizennyolc éves úri kisasszonyként, ruhatáram fürkésztük, hogy az esti operaelőadásra kiválasszuk megfelelő öltözékem, amikor rájöttem, hogy „nincs egy ruhám”, amit felvehetnék. Izgatottak voltunk, mert a Sevillai borbélyt mutatta be a jászberényi színház, Rosina szerepében, Déryné Széppataki Rózával. Amélia ravaszkásan mosolygott, majd megszólalt:
– Ne aggódj! Nálunk vendégeskedik az ünnepelt primadonna, Déryné Széppataki Róza, aki anyám gyermekkori barátnéja. Már fellépése előtt is találkozhatsz vele és biztosan segíteni fog, hogy öltözéked beragyogja a színházat.
El sem mertem hinni, hogy megismerhetem az első női színészt, a varázslatos primadonnát, Dérynét. Nem sokkal később Amélia bevezetett a nappalijukba, ahol a színpad ünnepelt királynője jelmezpróbát tartott.
Déryné Széppataki Róza
– Kedveskéim! De jó, hogy itt vagytok! Gyertek, gyertek! Segítsetek a döntésben – hangzott rekedtesen édes hangja.
– Üdvözlöm Művésznő – pukedliztem ügyetlenül. Nem tudtam, hogy köszöntsem a negyven év körüli ikont, akinek a
személyisége az egész nappalit betöltötte, sőt még azon is túláradt.
– Drága, drága, drága! Csak semmi művésznő, Amélia barátnéja szólítson Rózának – csicseregte.
Emlékszem, különleges francia parfüm levendula illata lengte körül, mint méhek a fűszeres rózsát.
– Lányok! Melyik ruhát válasszam az esti prömierre? A halvány chamois(zergeszínű, sárgásbarna) színű ruhát, két ujjnyi szélességű bársonyszalaggal, tüllel ráncokba szedett kiskalappal, arcom körül rózsabimbókkal és nagy rózsával vagy az uszályos hófehér selyem-bársonyból készült, arannyal hímzett nagy estélyi ruhám? Talán ez utóbbi adná vissza esti szerepem, Rosina alakját a fiatal, pajkos nőt, akit a szerelem visz ravaszságra. Nem gondoljátok? – kérdezte, miközben egy leheletnyi redőt simított el az uszályon.
– Róza! Ön mindkettőben elragadó – suttogtam félénken.
– Róza! A hófehér tiszta bársony valóban tökéletes választás – válaszolta Amélia.
– Tündérek vagytok lányok! Igen, ez remek gondolat – felelte, és hálószobájába invitált bennünket, látva divat iránti rajongásunkat.
A szobában puha, sárga fából készül, három fiókos kis commode-ja állt. Elmesélte, hogy első gázsipénzéből vásárolta 12 forintért. Aztán ott volt a bőrös ládája, melyben könnyű tapintású fehérneműit tartotta. Keskeny hosszú kofferjéből előbukkantak pompás színpadi ruhái. És még ott voltak az apró-cseprő skatulák(fiók), amelyekből blonde-csipkés(A blonde név a csipke színére utal. A természetes selyemszálból készült vert csipkét nevezték így. a későbbiekben már festették a selyemszálakat, s ezeket a csipkéket is blonde-nak nevezték. Sok fekete blonde csipke készült.) főkötők, szalagok, ékszerek kandikáltak ki. Áhítattal és ámulattal szemléltük rögtönzött gardrobe szobáját.
– No, lányok – nektek szép fogalmatok lehet egy magyar színésznőről, ha még ennyi csinosságot se tételeztek föl rólam – sóhajtott fel.
– De, de, de. Róza! Ez divatigézet. Nem találok szavakat. Hallottam Rossini Olasz nő Algirban című operájában. Búgó alt hangja még most is bennem rezeg, és emlékszem tíznél többször öltözött át. Tündökölt fehér echt(valódi) bársony, apró bojtocskákkal díszített ruhájában! Fénylőbb volt, mint a csillagok az égen – dicsértem meghatódva.
– Jaj, de édes vagy! A kedvenc színem a fehér. Drágám! Dárius kincsét is elkölteném ruhákra, kiegészítőkre. Legutóbb egy
– szép „gros es Neaples wicklert”(Nápolyban készült finom selyemszövet rövid kabátka) vásároltam fehér atlas(ruhaanyag fajta) galérral, selyembéléssel 200 forintért.
Összeszedtem minden bátorságom, és megkérdeztem:
– Róza! Kölcsönadná kérem az esti premierjére az egyik ruhakölteményét? Nem találtam ruhatáramban az esthez méltó öltözéket – vallottam be lehajtott fejjel.
– Te drága! Hát persze. Nézd ezt az ezüst bordure-ös görög tunikát. Én magam terveztem, rajzoltam meg. Benyák Krisztinke szabónőm hozzáértően és kellő leleményességgel készítette el. Egyedi darab.
– Ó – kerekedett el a szám, hang azonban nem jött ki a torkomon. Annyira előkelően divatos és lehelet könnyűnek tűnt a ruha, hogy megbabonázott.
– Róza! A maga lélegzetelállító ruhái a bécsi divatlapok oldalára kívánkoznak – jelentettem ki merészen.
– Te kis csacsi! Mindig „jellemzetes” az öltözetem, characteremhez illő. A bécsi divat legalább egy hónapos késéssel kullog utánam – kuncogott a primadonna.
– Gyere! Segítek felöltözni – szólt kedvesen.
Améliával közösen bújtattak az igéző ruhakölteménybe. Ízléses kiegészítőkkel fokozták ragyogásom. A tükörben nem magamat láttam, hanem egy bajor hercegnőt. Az előadásra együtt, mint három barátné érkeztünk. Déryné, „Hunnia csalogánya”, a kissé langyos idő ellenére magára öltötte oliva színű, hamuszín prémmel díszített nobel(előkelő) bundáját. Mintha csak Alexandra Amália bajor királyi hercegnőt láttam volna.
Minden szempár ránk szegeződött. Irigykedve nézett utánunk Jászberény úrihölgy társasága. A darab óriási sikert aratott. A kritika áradozott Rózáról, nagyon-nagyon tiszta kellemetes hangjáról, és nem utolsó sorban a kor divatideáljaként írtak róla.
Másnap a lapok címlapon hozták, hogy Déryné és lánya, mint királyi hercegnők léptek be a teátrumba. Elképesztő a hasonlóság anya és lánya között, folytatódott az írás. Harmadnap levendula illatú levelem érkezett a következő szöveggel: „Tündérem! Óriási sikert arattunk. Gardrobe-om újra megnyerte a divatcsatát. Na, de hogy a lányomnak titulálnak, az már túlzás! Még annyira fiatal vagyok. Nővéred lehetnék, na, de nem az anyád. Ennyit az értő férfi szempárokról. Hah, férfiak! Elkedvetlenítenek. Csókol barátnéd: Róza”
A történetet emlékirata 2018. áprilisában ruhatáram rendezése közben született, amikor fiókomban rám talált levendula aromás blonde-csipkés főkötőbe ölelve, Katona József Rózának küldött levele.
Jelige: Meritamon
