A csábító Mélység
Amikor egy hegy tetején áll az ember, úgy érzi, mintha övé lenne a világ. Amikor a világ tetején egyetlen egy ember áll, akkor az ember úgy érzi, mintha egy hegy tetején állna.
Az arctalan égi jelenés lenézett a múlandó porszemre, amit a teremtő emberré formált. Tökéletessé. A saját arcképére. A halandó emberke éppen a Jóreménység fokának tetejéről bámészkodott, figyelte a szilaj tenger lendületes hullámait, és élvezte a sós szelet, ami az arcába csapott. Csokoládébarna bőrén ragyogott a délutáni arany napsugár, bőrébe életet és vidámságot csempészett a Nap mosolya.
Egy gyermek kapaszkodott a fekete nő kezébe, sokkal fiatalabb, kísérteties mása. A kis húslény előre hajolt a sziklaszirten, lebámult a szédítő mélységbe, a hegyoldalra, ami meredeken lefelé vezetett. Az anya visszafogta a gyermeket, óvó intelemmel vigasztalta, amikor az megsértődött rá ezért.
Messzi szemlélőként a jelenés tétlenül figyelt. Kivárta, minek kellett történnie, és mit előre látott megtörténni. A kislány le fog esni a szírtől, és szörnyet fog halni az anyja szeme láttára.
Maga az Isten se gondolta volna, hogy csupán egy családi kiruccanásnak indult. A Jóreménység fokán keresztül vezető turista útvonalról tettek egy kitérőt a Diaz Beach-re. Volt egy sziklás szírt a homokos résztől jobbra, nagyjából húsz, huszonöt méter magas. Ez a gyerek szemében felért magával a nemes Mount Everesttel, és a fejébe vette, hogy hátulról megkerülve föl jut a teteére, és kiáll a szélére. Meg akarta hódítani a világ csúcsát – persze csak Anya engedélyével. Az anyja beleegyezett, elkísérte őt. A tragikus esemény szimfóniája ezzel az egy hangnyi baklövéssel indult el, ezután minden megtett lépés újabb hangként csendült a mindenható idegszálain.
A kisember előre szaladt, lelkesen lépett egyik szikláról a másikra, fehér alapon vörös mintás edzőcipője alatt kavicsok csikorogtak. Maga a nemes sors is meg akarta állítani a lányt, felemelni a jelenéshez, hogy ne hagyja őt lezuhanni. Milyen kár volt azért a fiatal, életerős teremtésért. Nagy emberré cseperedhetett volna, céljai – fene tudja, talán – a tengerek rejtelmei felé vezették volna őt. Imádta a sós nagyvizeket, egészen az óta, hogy totyogni tudott.
Bár hagyta volna. Bár el ment volna velük.
Milyen kár, hogy a kívánságok, bár az Isten is hallhatta volna, szépségük és tisztaságuk ellenére nem találtak hallgató fülekre, a jelenés tudja, meg fogja törni a gyermek halála. Nézte, ahogy szegény, tudatlan asszony követte lányát, de fáradtságának engedve lassít tempóján. Hagyja, a lány had fusson előre, fel a csúcsra.
Oly közel volt már. A nemes csúcs, a magaslat, ami a lány szívéven a világ legmagasabb pontja volt akkor. Egy cél, amit el akart érni, egy hely, amit bármilyen erőfeszítéssel meg akart hódítani. Úgy akarta, mint Ikarosz a repülést. A szabadság ízét. El akarta érni a Napot.
De Ikarosz sose érte el, helyette szenvedett az égő viasztól, mi hátát égette, szétmálló szárnyai cserben hagyták, és a halálba zuhant.
A jelenés, légben formálatlan lelkében páni félelemmel közelebb sietett, amikor a lány cipője alatti kövek megcsúsztak. Vékony hangú sikoly rázta meg a levegőt, turisták kapták oda a fejüket, sirályok és szulák sikítottak az embercsemetével együtt.
Fehér tollas vízi madarak repültek el a zuhanó test útjából. A jelenés kezét nyújtotta a gyermekért.
Elkaphatja. Ez egyszer megmentheti. Ez egyszer nem kellene végig néznie a halált. A kezében volt a változtatás eszköze, amit használni is akart.
Marka a lány alá ért. Elérte. Meg tudja menteni.
A jelenés tudata hátsó részébe űzte az ősi törvényt, amit semmi sem írhat felül. Ez a része, mint Isten maga teremtményei fölött fejet csóvált, visszavonult a helyére és hagyta a bolondot kapkodni.
Mind hiába mennyi vívódás, a hatalmas entitás elbukik.
Valami visszarántja a kezét. Érezte ezt, és küzdött ellene, de végtagjai köré egy nála nagyobb, láthatatlan erő, – ez a sötét folt a tudatából – tekeredett. Lebénította. Csak nézte, ahogy a kislány alakját, sötét, göndör haját, rémült, kerek őzike szemeit elnyelik a sziklák és a tenger habjai.
Hírtelen az entitásból ember lett, ahogy a férfi rémálmából felriadt. Emberi bőrét hideg verejték borította, ahogy levergődte magáról a takaróit. A selymesen puha anyag úgy érezte fojtogatta.
Fel ugrott az ágyából és a tőle balra lévő ablak felé tántorgott. Nedves szemeit a kezével törölgette, felhevült, jól borotvált arcát paskolta, hogy tudatosítsa magában: ébren van. A szíve még mindig pokoli hévvel vert, ahogy saját, elsápadt és zilált reflekcióját figyelte a felhőkarcoló ablaküvegén.
A rémálom, csak nem valósághűen, minden éjjel követte őt. Éjszakáról éjszakára már a nyugtatói sem tudtak segíteni az álmatlanságon, ami eluralkodott rajta, és ha mégis, ismét kezdődnek a rémálmok.
Felsóhajtott, ahogy a tisztasággal nem törődve a hideg üvegajtónak támaszkodik. Teste melege párafoltokat hagyott az átlátszó rétegen. Kinyitotta az erkélyajtót, had érje a hideg esti szél. Rohanó gondolatai lassan lenyugodtak, légzése lassan visszaállt a megszokotthoz.
Már lassan tizenöt éve történt, hogy a felesége és a lánya el mentek Afrikába. A felesége akkor már másfél éve rágta a fülét, hogy menjenek el oda, mindig azzal fenyegetőzött, hogy „Ha nem jössz, el megyünk mi nélküled is!”, majd kinevette, mire a férfi olyankor magához húzta és valami mókás, apró csínnyel feledtette a megjátszott duzzogást. Az egyik évben a felesége már meg is vette a jegyeket a nyaralásra a tudta nélkül. Micsoda pazarlás volt, hogy hiába, ugyanis nem tudott el menni velük, a munka túlzottan az irodához kötötte, a lelke túlzottan befásult a munkájába.
Emlékszik rá, amikor a nyaralás előtti éjszakán a kedese mellette heverészett az ágyon, és ábrándozástól ragyogó szemekkel várta az utat. Persze haragudott rá, hogy nem ment. Az nap éjjel meg is bosszulta, hiszen az utazás előtt még jó indulattal is csak egy csókot kapott.
Bezzeg a kis Szonja. Szó szerint nem akarta elengedni a lábát, amikor meglátta apját kora reggel munkába indulni. Nem akarta elengedni.
Az emléktől a férfi mellkasába olyan fájdalom mart, mintha szívrohamot kapott volna az erkélyen. Térdei megremegtek, mintha még mindig érezte volna Szonja kezeit, ahogy kérlelhetetlenül kapaszkodik a vasalt vászonnadrág szárába, és barna, ragyogó szemeivel kérlelték őt.
Miután elmentek, a negyedik napon a felesége zokogott a telefonban, amikor elmondta neki a hírt. A férfi már akkor is úgy érezte le fog fordulni az irodaszékből. Az időtől várta az enyhülést, azonban utólag az érzés valahogy, valamiért mégis csak rosszabb lett, enyhülés sosem jött. Az űr akkora lett, hogy elnyelte a lelkét.
Azóta tizenöt év telt el, a felesége elvált tőle és arra egy évre követte lányukat a túlvilágra. A férfi előző állásából kilépve céget alapított és sikeres lett. Barátai pénzéhes hiénaként gyűltek köré, így el marta őket magától. Nem veszélyeztethette a sikerét, ha már mindent feláldozott érte. A világ leggazdagabb embere. Sikeres, befolyásos és érinthetetlen. Elérte a csúcsot.
És miért?
Hogy büszkévé tegye azt, aki fontos neki, de ki fontos most már, ha nem maradt körülötte senki? Senki, aki reggelente a lábán csüngve könyörögjön, ne menjen sehova.
Meg kapaszkodott az erkély korlátjában. Hagyta, hogy a fém hűtse az izzadó markát, s a szél össze borzolja zilált tincseit. Esküdni mert volna, hogy a lenti ételárus bódéjából egészen a tetőtéri lakásig felcsap a só illata, a csillagok közül pedig egy kislány hívja.
Mindene megvolt, amire vágyott, de mégsem volt semmije. Ember volt, egyedül, fagyos csúcsán a világnak, körülötte a csábító mélységgel, mely hideg öleléssel fogadta volna. A következő percben a távolból már szirénák vijjogtak. A lelkével fizetett azért, hogy ott legyen, ahol akkor volt.
Ilyen áron nem kell neki a csúcs.
