Két világ között ragadva
Őszi levelek ropogása emlékeztet rád, ránk. Ennyi maradt belőlünk, egy dátum, egy nap, egy pillanat. Mi haszna van visszagondolni rád? Boldog perceink emlékére, lassú táncunk lépéseire. Hol voltál, amikor kellettél volna? Legnehezebb pillanatimban csak rád vártam, míg Te a hidegben vártad, őt. Mi lett volna, ha engem vársz? Talán, fakuló emlékeink újra élesek lennének. Akartalak téged, mindennél jobban, de Te eldobtál. Most visszajönnél, de nem teheted. Késő bánat, szokták mondani. A mi esetünkben Te vagy a késő, aki már csak bánattal tud szolgálni. Miért teszed nekik a szépet, miközben rám sem pillantasz? Szégyelled magad vagy engem? Mi szégyellni való van a viszonzatlan szerelemben? Oly édes az mikor szereted, de keserűség a nemtörődömsége. Itt állok rád várva, őszi napsütésben. Mint akkor régen. Most mást vársz ott, tudom. Hát nem nyilvánvaló, hogy játéknak akarod? Őt is. Újra látlak mostanában, alakod mit sem változott. Zsongást hozó természeted már nem bűvöl el, mint akkor. Csak a közöny maradt számodra, vedd ezt ajándéknak az évekért cserébe. Próbálkozol, de rossz helyen és időben. Egyenesen kellene járnod, de tudom az nem a Te stílusod. Maradj hát egyedül, velük. Hiszen sokkal inkább az ő világukba tartozol, mint az enyémbe. Két ellentét voltunk és azok is maradunk. Szerettem volna, ha világaink összeférnek, viszont Te nem hagytad. Voltam én és ők. Most vagy Te, ő velük, míg én távolról figyelem világod. De ne bánkódj, nem törtél össze teljesen. Megtaláltam a saját világomat, más szemében. Van tehát választásom, két világ közt állva várok. De már nem rád. Csakis magamra. Az izzó, pezsgő élet vagy a biztos jövő lenne számomra a jobb? Újra visszajönnél, ha látnád, hogy a Te világodat választom? Nem bízok benned, többé nem. Ezért csak várok. Várok a saját világom válaszára.
Az egyik világban ragadva
Vártam. Vártam a pillanatra, hogy jobb legyen. Fénylő tűzijáték alatt láttam sötét alakodat. Futottál felém, hogy az enyém legyél. Sokkal inkább én voltam a tiéd. Mindent odaadtam, cserébe csak fuss felém. Kellett valaki, aki jön és te jöttél az éjszakában. Körülöttünk volt mindenki más, ők tudták. Tudták, amit én nem láttam. Szerintem te is tudtad, tudod.
Reménykedtem, hogy elmész, de te maradtál. Mindig. Könnyebb lett volna, ha mész. Bántottalak, viszont te ennél is többet tettél. Megtörtél. Azon az estén összetörtél. Utolsó napot megpecsételve rogytam össze a padlón. Könnyebb volt ott hagyni téged és önfeledetten élvezni az utolsó perceket. Csókunkban forrt össze az új év. Adott volt a lehetőség, akkor miért nem léptem? Elvakított a fény, a sok tűzijáték. Átlépve egy mérföldkövet ott álltál a part túloldalán. Egyedül. Én lemaradtam. A vízen tengődve vártam rád, hogy átsegíts. Sokáig vártam, a hullámok kezdtek elragadni. Kinyújtottad a kezed felém, visszajöttél értem. Egymásé lettünk a habok között, de valami megváltozott. Segítséget nyújtó kezed nincs már többé. A víz alá húzol egyre mélyebben. Szavaid újabb lökésekkel visznek a sötétség felé. Eltűnsz, újra a parton vagy. Távolról nézlek és most önként hagyom, hogy a hullámok elvigyenek. Vigyenek el minél messzebbre, tőled el. Szeretnéd, hogy menjek veled tovább, de ez nem elég. Pont úgy nem elég, mint a szerelmed. Csak ezzel tudsz szolgálni felém. De ez nekem nem elég. Szeretlek, szeretem az ideált rólad. Látom benned a lehetőséget, akarok látni benned valamit. Vagy inkább valakit. Nem csak azt akarom látni, hogy te akarsz engem. Én már nem akarlak téged. Késő nyári éjszakák és lehulló falevelek óta akarok szabadulni. Szabad akarok lenni.
Halálos csend körül ölel minket, porszemek suhogása vág a levegőbe. Csak te és én. Ketten egymás csendjeibe burkolódzva várjuk a megoldást. Te tényleg akarod ezt? Ezek után is? Mi vesz rá egy lelket, hogy megsemmisítsen egy másikat? Érintésed már nem lágy, gyermeki. Agressziódat visszafogva simítod kezeimet. Érzem, lehetetlen nem érezni a dühöt benned. Te érezted bennem az ürességet? Azt az ürességet, amit te okoztál. Mindenemet odaadtam. Ami maradt az összetört darabjaim, amit a szél fújdogál valahol. A tenger mossa össze, újra összerak.
A szokás rabjává váltam. Azt hittem te jelented számomra az otthont, a szerelmet, a világot. Napjaink összefolyva követték egymást egyre jobban elszipolyozva belőlem az életet. Szerettem, ahogy szerettél. Dicsérő szavaid elfeledtették velem a világ összes gondját. Bíztam benne, hogy mások is azt látják benned, mint én. De idővel ez is megváltozott. Eltűnt a szerelem szemeim elől és láttalak. Láttalak téged teljes valódban.
Döntést hozni nehezebb, mint elfogadni azt. Szívem mélyén tudtam, hogy ezt kell tennem. De nem akartam. Szerettelek egész üres valómmal. Szemeidben látni a reményt. Nem hiszel nekem. Nem meglepő. Soha nem bíztál bennem. A lehetőség mindig ott lesz, mondtam, de tudtam, hogy nem fogom megadni neked. Soha. Könnyek tengerébe kerültem. Mély örvény ránt le, közös emlékeink forognak körülöttem. Azt hittem nincs tovább. Ennél nagyobb fájdalmat nem érezhet az ember. De aztán történt valami. Jégvirágon át rám sütött a sugara. Csípős hidegben várva megkaptam a jelet. Éreztem. Elmúlt a jelen. Bár egyedül, de békésen ébredtem. Felébredt bennem valami akkor. Már nem kellettél. Elég voltam egyedül is. Végre.
Csak mi ketten a világban
Visszajöttél. Te, aki már hányszor ott hagytál. Én hoztalak vissza, mert akartam. Téged akartalak. Mint mindig mióta megmutattad magad. Most maradsz is? Ez lesz a mi szerencsénk? Te is szeretsz még? Ha nem szeretnél most nem ölelnél karjaidban. Érintésed nem hozná magával a melegséget. Nem érezném magam újra. Újra otthon. Öleléseidben, szavaidban, csókjaidban, a szívedben.
Éjszakákon át rád gondolva vártam. Vártam a jeleket, hogy végre visszajössz hozzám. Oly közel voltál, mégis más világban. Akárhányszor láttalak a lopott pillantások szikrát adtak szívemnek. Láttam a fényt íriszeiden keresztül, azt a sok-sok emléket, amit Te sem felejtettél el. Gondoltál rám Te is. Remélem. Napjaim, reggeljeim abból álltak, hogy próbáltalak elfeledni. Képtelenség volt, hiszen mindig visszatértél. Az emberekben téged láttalak, kerestelek.
Hűvös őszi széltől borzongva sétáltam feléd. Amint megpillantottál láttam az új énedet. Valóban más lettél? Zavarunkban nem tudtunk mit kezdeni helyzettel, felszínes témákkal fedtük el a valódi mondanivalónkat. Mikor utoljára láttuk egymást más volt. Mások voltunk. Két elveszett lélek, akik nem tudtak mit kezdeni a szeretetükkel. De most, itt vagyunk. Újra szemtől szemben várva, hogy mi történik. Az a sok sérelem már mit sem számít, ha újra együtt lehetünk.
Félek. Mi lesz velünk újból? Elkövetjük hibáinkat újból? Együtt leszünk újra, mégis más világokban? Én nem akarom ezt újra. Csak szeretnék végre lenni. Lenni a mában, a holnapban. Ezt mind veled akarom. Érezni akarom kezeidet a hátamon egy hideg éjszakán. Törődésedet álmatlan éjszakáinkon. Hangodat akarom hallani még, ha távol is vagy. Csodálni akarlak a legrosszabb napjaidon is. Újra azt szeretném, hogy itt legyél. Velem. Mindig itt leszel, mondtad. Reméljük, most így marad. Várhatok rád órákat, gondolhatok rád egésznap. De ezek sem elegek. Nem tudom miért vagy itt újra. Még lehet Te sem. Viszont, ennek így kell lennie. Bármi történik visszatérünk ide, magunkhoz.
Nincs már más. Csak Te és Én. Együtt. Újra.
