A tündér, a herceg, és a lány aki nem tud vezetni
– Hunyd be a szemed és kívánj valamit.
– Bármit kívánhatok?
– Bármit.
– És tényleg teljesülni fog?
– Igen. A csillagoknak elsuttogott kívánságok mindig teljesülnek.
Valahol nagyon messze, egy hosszú, ezüstös hajú lány ujjait a csillagon tartva hallgatja a kívánságot, amit az imént intéztek hozzá. Utána a következő csillaghoz lép, kezét rásimítja, s meghallgatja a következő kívánságot.
– Bárcsak tényleg teljesülnének – suttogja szomorkásan a semmibe.
Miután még két csillaggal megcsinálja ugyanezt, megfordul, s a sötét területről egy távoli, fényes pont felé indul. Minél közelebb ér a fény forrásához, annál élesebben rajzolódik ki előtte a hatalmas, tornyos épület. Falai mintha üvegből lennének, megcsillan rajtuk a nap sugara. Teljes kontrasztban áll a sötét, csillagokkal pettyezett hellyel, itt minden fényes és hívogató.
A lány egyre közelebb megy, hagyja, hogy lába belesüppedjen a fehér, felhőszerű pamacsba.
Nagy erővel nyomja be a magas kaput, egy kupolás csarnokba érkezik. A falak egy része itt is, mintha üvegből lenne, a többi faragott kőnek tűnik. Az elefántcsontszínű oszlopokon is ugyanolyan faragványok vannak, mint a falakon. Az oszlopok között egy lány görnyed egy hatalmas asztal fölé.
– Ma mit mondtak neked a csillagok, Andromeda? – néz fel papírjaiból a másik érkezésére.
– Semmi olyat, amit teljesíteni tudnék – sóhajt.
A lány feláll az asztaltól, s az érkezőhöz megy.
– Tudod, hogy nem a te hibád – szürke szemeit, mely akár a Hold, a másikéba mélyeszti.
– Tudom, de mégis… zavar ez az egész. Találtál bármi érdekeset? – int az asztalon kiterített papírokra, s a mellettük sorakozó nagy rakás könyvre.
Most a szürke szemű lányon a sor, hogy sóhajtson.
– Nem – ahogy kimondja ezt az egyszerű szót, a terem egy árnyalattal sötétebb lesz, s a lány egyébként mindig élénk szőke haja is fakóbbnak tűnik.
– Fel a fejjel Aurora, elszomorítod a Napot – mutat a hosszú hajú lány az odakint az égen pislákoló Napra.
Aurora kinéz az üvegen, majd visszaül az asztalhoz. A szobában még sötétebb lesz, a levegő kezd fagyossá válni.
– Én addig megnézem a könyvtárat, hátha ott találok valamit – siet el Andromeda a folyosó irányába, hogy megszabaduljon a kínossá vált helyzettől.
A könyvtár jóval kisebb, mint a csarnok, de több minden található benne. A falakat a mennyezetig érő könyvespolcok fedik, a terem közepén egy kis asztal áll. Andromeda véletlenszerűen levesz egy zöld kötésű könyvet a polcról és belelapoz. A könyvben az űrkutatás története szerepel, egészen a kezdetektől. A lány talál benne egy rajzot is egy űrhajóról, s a felépítésének pontos leírását. Elővesz egy nagy méretű papírt, kiteríti az asztalra, s megpróbál levázolni egy hasonlót. Ha lenne egy űrhajója, akkor elmehetne a Földre.
Ahogy telik az idő egyre világosabb lesz, vagyis Aurora lenyugodott. A lány levesz még egy könyvet a polcról, s a tervrajzot odébb tolva nyitja ki az asztalon. Egy képeskönyv a Föld látványosságairól. Bejelöli azokat az oldalakat, amiket mindenképpen meg akar majd nézni a Földön.
Pont mikor becsukja a könyvet, Aurora lép be.
– Mit csinálsz?
Andromeda felemeli az űrkutatásról szóló könyvet.
– Tudtad, hogy az emberek már nagyon régóta tudják, hogy nem te irányítod a Napot és a Holdat? – vigyorog rá.
A másik lány elvörösödik, haja szinte világít, s a szobát elönti a fény.
– De ne aggódj, engem meg sem említenek a könyveikben. Neked legalább jutott szerep – hangja keserűen hat, akarata ellenére is úrrá lesz rajta a féltékenység.
Aurora érzékeli ezt, mindig mindent érzékelnek egymással kapcsolatban, mintha össze lennének kötve.
– Tudom, hogy egyszer képes leszel rá. Én mindig bízok benned, talán neked is kicsit jobban kellene bíznod magadban.
Andromeda lesüti a szemét.
– Már mindent megpróbáltam – hangja elcsuklik. – Sehogy nem tudom elérni, hogy teljesüljenek a kívánságok.
A szőke lány gondolkozni kezd, összeráncolt szemeit a plafonra emeli. Az üvegtetőn át látszanak a csillagok és a fokozatosan sötétedő égbolt.
– Lehet nem veled van a gond, hanem a csillagokkal – mondja ki az első dolgot, ami eszébe jut.
Andromeda hevesen megrázza a fejét.
– A csillagoknak semmi bajuk, minden rendben van velük.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
– Csak tudom és kész! – csattan fel. Kezét a szívére teszi. – Érzem itt.
Aurora elmosolyodik.
– Akkor elhiszem, hogy rendben vannak – elindul az ajtó felé. – Akarod megnézni a naplementét?
Az ezüsthajú lány feláll és követi a másikat. A kapu előtt szorosan egymás mellett figyelik, ahogy a hatalmas Nap átadja a helyét a nem sokkal kisebb Holdnak. Amint az előbbi lebukik, a látóhatár a szivárvány minden színében kezd táncolni, a csillagképek megmozdulnak, s a nappal hűvös éjszakába megy át.
– Szerinted a Földön is ilyen szép? – kérdezi Andromeda.
– Szerintem a Földön semmi nem szép – felel a másik bizonytalanul. Szürke szemei sötétebb árnyalatot öltenek, ahogy a feljövő Holdat figyeli.
– Nem is szeretnéd megnézni milyen ott?
– Nem, itt minden tökéletes. A Földön semmi nem az.
– De ott vannak emberek – feszegeti tovább a témát Andromeda.
– Okkal vannak ott, nem pedig itt – válaszol a másik ridegen. – Te is olvastad a könyveiket. Barbár népség.
Andromeda lehajtja a fejét, erőtlen hangon folytatja.
– De vannak szép történeteik is. És a Földön gyönyörű helyek is vannak. Úgy szeretném látni őket, Aurora! Annyira szeretnék találkozni egy emberrel. Talán, ha jobban megismerem őket képes leszek teljesíteni a kívánságaikat.
Aurora ellágyul.
– Veszélyes mulandó dolgokat szeretni, te mindig itt leszel – tárja ki a karját. – De ők nem. Az embereknek és a Földnek is jobb nélkülünk. Ha akarnánk sem tudnánk eljutni oda, s ez így helyes.
A hosszú hajú lány arcán széles mosoly terül el, megfogja a másik kezét, és a könyvtárszoba felé kezdi rángatni, miközben a Hold fényesen ragyog a csillagok között.
Három héttel később Andromeda talál egy könyvet az egyik polc mögött. Poros, és meg van tépve a borítója, de azért még olvasható. Régi legendákat tartalmaz, olyanokat, amik földi hősökről szólnak, de van közte pár Auroráról is. És van benne egy róla. Ez az első alkalom, hogy magáról olvas. A történet egyszerű nyelvezetű, rövid, de mégis csodálatos. Egy lányról szól, aki a csillagokat meghallgatva teljesíti minden ember kívánságát, s mindig mikor egy kívánság teljesül, a csillagot a Földre küldi hullócsillagként. A történet szerint a Földön régen rengeteg hullócsillag volt, s az emberek boldogok voltak, mert mindig teljesült, amit szerettek volna. Egyszer azonban a lány megharagudott az emberekre, amiért egyre többen azt kívánták, hogy eljuthassanak a Holdra. A Nap és a Hold a nővére területe volt, meg akarta védeni a kíváncsi emberektől, ezért megtagadta a kívánságaikat. Ők azonban nem hagyták abba, egyre erősebben vágyakoztak oda, bármit megtettek volna érte, mást már nem is akartak. A lány ereje egyre fogyott a nem teljesült kívánságok miatt, ezért felkeresett egy mágust, egy bizonyos Estellet, aki segített neki a megmaradt erejét elraktározni egy kívánságcsillag formájában. A legenda szerint ez az utolsó olyan erő, ami képes teljesíteni egyetlenegy kívánságot.
Andromeda nehezen emészti meg a történteket. A szöveg azt írja ő és Aurora testvérek. Ezt korábban is gyanították, habár nincs bennük semmi közös. A többi azonban teljesen új információ, egyáltalán nem emlékszik semmi ilyesmire, az első emléke az, hogy Aurorával kézen fogva állnak az épület kapuja előtt, s a másik lánynak sincsenek korábbi emlékei. Nem tudják mik ők, s hogy kerültek ide, de mindeddig ez nem is volt fontos, hiszen itt voltak egymásnak.
De Andromeda most már valami többre vágyik.
Meg kell találnia a csillagot.
A történet azt írja, a csillag egy földi barlangban van elrejtve, ott, ahol a csillagok a legfényesebben ragyognak, s a Nap sosem érinti. Ez a legenda lehetőséget gyújt neki, hogy rávegye nővérét egy földi látogatásra.
Izgatottan teríti ki a vázlatot az űrhajóról, minél előbb be kell fejeznie.
De mégis hol lehet ez a hely? Van egyáltalán ilyen a Földön? Biztosan nagyon különleges, hiszen csillagok csak az égen látszanak, az égen pedig ott van a Nap is. De ha létezik, és ennyire varázslatos, akkor benne lenne a Földről szóló könyveiben, mégsem tesz róla említést egy sem.
Talán ez is csak egy hazugság. Egy kitalált mese, amivel az emberek magyarázták a hullócsillagok létezését. Nem lehet igaz, hiszen ő sem tud róla.
Újra elolvassa az első sort.
Réges régen…
Történhetett ez olyan régen, hogy már nem is emlékszik? Akkor azelőtt kellett lennie, mielőtt idejöttek.
Sóhajtva csukja be a könyvet.
– Akkor is elmegyek oda – suttogja maga elé.
Az ötletet pár nappal később veti fel Aurorának, amikor már készen van a tervrajz. A lány éppen a csillagtérképeket vizsgálja, amikor a másik letámadja.
– Még sosem hallottam ezt a történetet – feleli kételkedve, de Andromeda érzi, hogy ő is izgatott. – Honnan van ez a könyv?
– Onnan, ahonnan a többi – vonja meg a másik a vállát.
– Ezt te rajzoltad? – mutat az asztalra kiterített hosszú papírra. Bonyolult ábrák és rengeteg írás tarkítja, az egészet befedik.
– Igen – húzza ki magát büszkén.
– És tényleg repülni fog?
– Nem tudom… – feleli Andromeda kelletlenül. – De ne ezzel foglalkozzunk! Alapanyagot kell szereznünk hozzá.
– És mégis honnan? – vonja fel a szemöldökét a szőke lány.
– Talán találunk hozzá valamit itthon,
– Kétlem. Viszont…. – a lány arcán hatalmas vigyor terül el, mintha ő tudna valamit, amit a másik nem.
Pár perccel később mindketten odakint gyalogolnak a naplementében.
– A Holdhoz megyünk? Az nagyon messze van.
– Ez nem igaz, a Földhöz képest van messze, nekünk csak egy óra gyalog.
– Szerintem az sok. Amúgy is, mégis milyen alapanyag lenne ott?
– Nagyon türelmetlen vagy.
– Tudtad, hogy az igazi Hold sokkal kisebb, mint a Nap?
– Ezzel arra célzol, hogy ez a Hold nem igazi? – kérdezi Aurora sértetten.
A másik lány pimaszul elmosolyodik. Csak akkor fejezi be nővére piszkálását, amikor megérkeznek.
Ámulattal néz fel a szürke gömbre.
– Talán mégis igazi – vallja be.
Aurora egy pontra mutat nem messze tőlük. – Most az a lényeg.
– Egy űrhajó? – sikolt fel Andromeda.
Szaladni kezd a jármű felé, izgatottsága egyre fokozódik.
– De úgy tudtam sosem szálltak le emberek a Holdon. Honnan van akkor űrhajód?
– Emberek tényleg nem, de ez üres volt, és megtartottam, gondoltam hátha hasznos lesz a jövőben.
– Szerinted van benne annyi üzemanyag, hogy eljussunk a Földre? – kérdezi a hosszú hajú lány az űrhajó ajtaját rángatva.
Aurora a segítségére siet. Nem sokkal később már mindketten a belsejében ülnek, s a kijelzőpultot szemlélik.
– Tudod hogyan kell vezetni?
– Persze, olvastam róla egy könyvet – feleli Andromeda határozottan. – Habár ez nem úgy néz ki, mint az én tervrajzom. Például ez szürke, és nem rózsaszín, valamint nincs beépített pohártartó.
Aurora elgondolkozva néz ki a műszerfal fölötti üvegen.
– Mikor indulhatunk? Gondolom először fel kell készülnünk az útra, és tudom, hogy te nem akarsz… – Andromeda nem tudja befejezni a mondatot, mert a másik közbevág.
– Akár már most – kacsint a szőke lány.
A felszállás nehezebb, mint Andromeda számított rá. Az utazás is. Talán mégsem tud űrhajót vezetni.
Aurora az egész út alatt az ülésbe süppedve kapaszkodik a karfába, némán néz maga elé.
– Ne aggódj, most már rájöttem melyik karral kell irányítani – szólal meg húga, amikor már húsz perce úton vannak. Aurora legszívesebben azonnal kiszállna, de nincs hová.
A látvány kárpótolja az utazás nehézségeiért. Körülöttük mindenfelé csillagok vannak, ami alapvetően nem lenne újdonság számukra, de ezek a csillagok mintha mozognának. Közelebb mennek a hajóhoz, mintha Andromeda vonzaná őket magához, s különböző alakzatokba állnak a lány szórakoztatására.
– Ez egy nyúl – kiált fel, amikor a csillagok a kisgöncölt próbálják utánozni. – Aurora, hallottál arról a történetről, ami egy nyúlról szól, aki a Holdon lakik?
A lány bólint, de nem válaszol.
– Ennyire félsz?
Újabb bólintás.
– Mindjárt odaérünk – mutat az egyre nagyobb Földre. Csodálatos látványt nyújt, még szebb, mint ahogy elképzelte.
Aurora valamennyire fellélegzik, de nyugalma rögtön szertefoszlik, amikor nem sokkal később húga ismét megszólal.
– Aurora… – kezdi óvatosan. – Nem tudom hogyan kell leszállni.
A szőke lány ismét bólint. Nézi az egyre növekvő kék és zöld foltokat, s úgy tesz, mintha ez az egész egy álom lenne. Nem valóság. Nem jött el a Földre egy űrhajóval, amit Andomeda vezet, jobban mondva nem vezet. Ez mind csak a képzelete szüleménye.
A foltok azonban egyre nagyobbak lesznek, lassan kivehető az óceán. Aurora az egyetlen dolgot teszi, ami jelenleg eszébe jut. Sikít.
– Annyira nem volt vészes – próbálja nővérét békíteni Andromeda.
Egy nagyváros szélén vannak, az űrhajó négy fát döntött ki landolás közben. Aurora egy kövön kuporogva szipog.
– De igen az volt! Tudod, hogy féltem? Egyáltalán nem tudod kezelni azt a masinát, ez egyáltalán nem volt biztonságos.
– Nézd a jó oldalát, ha nem akarunk visszamenni, nem kell újra beleülnöd – vonja meg a vállát.
– Méghogy itt maradni – pattan fel, s karját széttárja. – Azt sem tudjuk hol vagyunk.
– Menjünk be a városba – veti fel Andomeda.
– Nem hiszem, hogy ott van, amit keresünk – rázza meg a fejét a másik.
Andromeda szétnéz a pusztaságban. Csak fák és por, de mégis mindez gyönyörűnek hat a lány szemében, hiszen ez az első alkalom, hogy élőben látja a Földet. A széles utat nézve azt kívánja, bárcsak itt maradhatna.
– Másfelé viszont nem nagyon tudunk menni.
– Legyen – egyezik bele a szőke sóhajtva.
– Szerinted nagyon messze van még? – kérdezi Andromeda, amikor már öt perce gyalogolnak, de még mindig nem értek oda.
– Te tényleg nagyon türelmetlen vagy – Aurora az égig törő épületek sziluettjére emeli tekintetét. – Annyira nincs messze, talán egy óra gyalog.
– Az rengeteg idő, és már így is sötét van.
– Addig mesélj nekem a helyekről, amiket meg akarsz nézni a Földön.
Andomeda széles mosolyra húzza száját, s beszélni kezd. Mire mindent elmond, amit szeretne, már a város utcáit járják.
Aurora észrevesz egy fényes kirakatú boltot, s húga kezét megragadva rángatja be oda.
– Jó estét – szólítja meg az unott boltost az apró helyiségben. – Egy Estelle nevű lányt keresünk, nem ismeri véletlenül?
A boltos előveszi a telefonját, mire a két lány bizalmatlanul nézegeti a kezében lévő kütyüt. Pár perc múlva felnéz belőle, s útba igazítja őket.
– A négyes villamossal három megálló, a nyolcvanhetedik körút sarkán van, a legfelső emeleten.
– Szerinted ismeri őt? – kérdezi az ezüstös hajú lány a másiktól. – És mi az a villamos?
A boltos végigméri őket.
– Jelmezbálba mentek?
– Mi az a jelmezbál? – kérdezi Andromeda, de nővére elkapja a karját, s a kijárat irányába húzza, még mielőtt a boltos rájönne, hogy nem idevalók. Egyáltalán nem idevalók.
– Köszönjük a segítséget – kiált, mielőtt behúzza maga mögött az ajtót.
– Most mihez kezdjünk?
Andromeda egyre bizonytalanabb a küldetésük sikerességében, de ennek ellenére minden Földön töltött percet élvez. Ha tehetné lecserélné a felhőket a talajra, s a csillagokat az emberekre.
– Felszállunk a villamosra.
– Te tudod mi az? – amint ezt kimondja, egy élénkpiros jármű száguld el előttük. Kérdőn fordul a másik felé. – Szerinted ez az volt?
– Egy próbát megér – indul Aurora a közeli megállóba, ahol a jármű várakozik.
Fellépnek a lépcsőkön és belépnek az ajtón a jármű belsejébe.
Egy robothang a bemondóból felszólítja az utasokat, hogy érvényesítsék jegyeiket.
– Aurora, nekünk nincs jegyünk – szól Andromeda szétnézve a különös közlekedési eszközben. Rajtuk kívül nincs más utas.
– Minden rendben lesz – nyugtatja nővére. – Legalábbis gondolom.
Amint a villamos elindul, mindkét lány hanyatt esik. Csak az oszlopba kapaszkodva sikerül felkelniük, s a párnázott ülések egyikére ülniük.
A bemondó egy címet mond, s a villamos megáll.
– Azt mondta a boltos, hogy három megálló – eleveníti fel a lány magában.
A harmadik megállónál annak a körútnak hangzik el a neve, mely az ő úticéljuk.
A két lány sietve ugrik le az önműködő ajtók között. Rögtön megtorpannak. Itt sokkal magasabb épületek vannak, mint a város szélén, és sokkal több is van belőlük. A sok színes fény és élettel teli utca lenyűgözi őket, Andromeda megint úgy érzi minden jobb lenne, ha itt maradhatna.
Nem tudják merre induljanak, ezért csak kapkodják a fejüket, amíg Andromeda meg nem pillant egy útjelző táblát.
– Nézd – bök rá. A táblán a nyolcvanhetedik körút felirat virít. A lány tekintete a legközelebbi épületre siklik. – Szerintem az lesz az, amit keresünk.
A legfelső emeleten egy duplaszárnyú kék ajtó van a lépcső utáni folyosón. Felette neonbetűkkel világít a sötétben az Estelle név.
Andromeda izgatottan nyit be. Vajon milyen lehet Estelle otthona? Olyan, mint egy hétköznapi emberé, vagy mindenhol a mágia jelei lesznek rajta?
A mosoly lehervad Aurora arcáról, amint kinyílik az ajtó, és meghallja a hangos zenét. A teremben meleg van, rengeteg ember táncol a zene ütemére, különböző jelmezekben, a hatalmas diszkógömb alatt.
– Itt lakik Estelle? – kérdezi húga csodálkozva.
– Nem. Nem hiszem…
Ennek ellenére belépnek a forgatagba, s próbálnak elvegyülni a táncolók között.
– Ne haragudj, tudod merre van Estelle? – szólít meg Andromeda egy hercegnőnek öltözött lányt. A lány megvonja a vállát és elfordul tőle.
Ugyanezt megpróbálja egy lovagnak öltözött fiúval, és egy kék hajú lánnyal, akinek nem tudja beazonosítani a jelmezét. Senki nem tudja, hogy miről beszél.
Csalódottan ül le az egyik sarokban álló kanapéra.
Szinte rögtön egy tündérnek öltözött lány lép hozzá.
– Nem láttad valamerre a barátomat? Hercegnek van öltözve. Nem az a kimondottan bulizós fajta, és azt hiszem szem elől veszítettem – közvetlenül és magabiztosan beszél, mintha már régóta ismernék egymást.
– Nem, sajnálom – rázza meg a fejét. – Te ismered Estellét? Tudod hol van?
– Estelle? Ez a hely neve.
Andromeda értetlenül néz rá.
– Ez nem Estelle háza?
A tündér felnevet.
– Nem, dehogy, ez csak a szórakozóhely neve.
Andromeda még csalódottabb lesz. Zsákutca.
– Egyébként tetszik a jelmezed – mutat a hajára. – Minek is öltöztél pontosan?
Beszélgetésüket Aurora és egy herceg felbukkanása zavarja meg. Aurora arca ki van pirulva, s haja is fényes, Andromeda érzi, hogy izgatott valami miatt.
– Kai tudja hol van a csillag – közli húgával fényes szemekkel.
A tündérnek öltözött lány megkönnyebbülten sóhajt fel, hogy megkerült barátja, majd a két idegenre pillant.
– Ti ismeritek egymást?
– Ismered Estellet? – kérdezi Andromeda a fiútól, ignorálva a kérdést.
A fiú feszengve áll.
– Nem igazán… De ismerek egy helyet, ami illik a barátnőd leírására. Hawaii-on van, ismerem, mint a tenyeremet, habár nem túl népszerű az a környék, de ott nőttem fel.
– Hawaii! – lelkesül fel a lány rögön. – Mindig is el akartam jutni oda. Ott vannak a csillagok, amiket sosem érint a Nap?
– Igazából egy csillagot sem érint a Nap – veti közbe a még mindig értetlenül álló tündérjelmezes lány.
– Ez nem igaz – inti le Aurora résnyire húzott szemekkel.
– Hogyan tudunk eljutni oda? – kérdezi Andromeda. – A lehető leggyorsabban.
– Indul egy repülőgép négy óra múlva – néz bele a fiú a telefonjába. – Ha nagyon- nagyon siettek, akkor még eléritek. Liza el tud vinni titeket a kocsijával, ha kell.
– Vagy várhattok egy pár órát, és jöhettek velünk. Mi is épp oda készülünk meglátogatni Kai szüleit, délelőtt indul a gépünk.
– Pontosan mikor? – kérdezi türelmetlenül Andromeda. A tudat, hogy már csak hajszálnyi választja el attól, hogy visszakapja az erejét nem hagyja nyugodni. Minél előbb oda akar érni, és most végre lehúzhat egy földi helyszínt a listájáról, ahová mindenképpen el akar látogatni. Bárcsak több ideje lenne szétnézni idelent. Ha itt maradhatna mindent megnézhetne, s sosem lenne magányos.
Liza belenyúl a virágmintás táskájába, hogy megkeresse a repülőjegyeket, de majdnem elveszti az egyensúlyát, mert egy mágusnak ütközött lány nekimegy. A lány jégkék szemeivel egyenesen Andromedára néz, s kacsint. A következő pillanatban elnyeli a tömeg. Andromeda még sosem látta ezt a szempárt, mégis valahonnan nagyon ismerős neki, mintha már találkoztak volna.
Aurora meredten nézi a táskát, amiből Lizának végül sikerül előhalászni a jegyeket. Meg merne esküdni rá, hogy az előbb látott valamit szikrázni.
– Ezt nem értem – szól a lány összeráncolt szemöldökkel. – A négy óra múlva induló gépre szól a jegyünk. Én délelőttre emlékeztem.
A fiú idegesen toporog.
– Én is, de ha a hamarabbi járatra szól, akkor el kellene indulnunk.
Aurora az autóutat kifejezetten jobban élvezi, mint az űrhajózást. Talán azért, mert Liza tud vezetni. Élvezi, ahogy az alkonyodó városban hajtanak, s a szél belekap a hajába, ahogy húga a fejét az ablakon kidugva kiabál, amíg a többi autós dudálni nem kezd rájuk. Hamarabb odaérnek a reptérhez, mint remélte, így elkerülhetetlen, hogy ismét repülnie kelljen.
Csalódottan száll ki a kocsiból, s indul a rohanó Kai és Andromeda után.
Mire a bejárati ajtóhoz ér, a többiek már a kezükben tartanak két jegyet.
– A portás azt mondta félre volt téve két jegy a Hawaii-i járatra, a mi nevünkre. Különös….
Aurora is hasonló értetlen kifejezéssel néz le a papírdarabokra. Először Lizáék jegye, most meg ez. Mintha valaki segíteni próbálna nekik…
– Most nincs időnk ezen gondolkozni – fogja meg könyökét és tolja befelé a még mindig tündérnek öltözött Liza. – Lekéssük a gépet.
Aurora idegesen lép fel a fedélzetre, de nem sokkal indulás után aggodalma semmivé foszlik. Azt a következtetést vonja le, hogy mindenki tud vezetni, csak húga nem.
Az ablak melletti helyet átengedte Andromedának, hogy ki tudjon nézni a kék óceánra.
– Aurora, te gondoltál már arra, hogy itt maradjunk? – kérdezi Andromeda bizonytalanul.
Nővére megrázza a fejét.
– Gondoltál már arra, hogy magadra használd fel a kívánságot?
Csend telepszik rájuk.
– Tényleg nagyon szereted ezt a helyet – jegyzi meg, csak úgy magának. – De mint mondtam, veszélyes mulandó dolgokat szeretni. Kicsúsznak az ujjaid közül.
Andromeda bólint, és visszafordul az óceán felé.
Liza és Kai átöltöznek a reptéren. Andromeda arra számít, hogy pálmafás ingben és virágokból fűzött nyakláncban fognak felbukkanni, de egyszerű trikó és rövidnadrág van rajtuk.
– Ti nem fogtok átöltözni? – bök Liza Andromeda ezüst hajára. – Egész nap jelmezben lesztek?
– Festék – feleli Aurora túl gyorsan.
– Hová megyünk pontosan? – kérdezi Andromeda, amikor már fél órája gyalogolnak.
– Mindjárt odaérünk az óceánhoz – feleli Kai türelmesen.
Pár perc múlva tényleg kivehető lesz a hatalmas víztömeg, mely eddig egybe olvadt az éggel.
– Varázslatos, nem igaz? – kérdezi Andromeda nővérétől ámulva.
– Tényleg tud szép is lenni ez a hely – ismeri el Aurora mosolyogva. Már egészen elfelejtette milyen szép is tud lenni, de ezt nem mondja ki hangosan.
Egy órán keresztül sétálnak a fehérhomokos parton, mire Kai megáll egy helyen. A nap egészen magasan jár az égen, Aurora haja túlságosan feltűnően ragyog, s Liza ugyan megbámulja, de nem teszi szóvá.
– Ez az a hely – nehezen sikerül magára vonnia a két lány figyelmét, akik még mindig az óceánt bámulják. – Itt kell lemerülni?
Erre Andromeda felkapja a fejét.
– Lemerülni?
– A barlang bejárata a víz alatt van.
– Biztos, hogy ezt a helyet keressük? – néz rá kételkedve Aurora.
– A helyiek Csillagbarlangnak hívják, s tökéletesen illik a leírásodra, mivel a víz alatt van, ezért sosem éri a Nap.
Andromeda ismét lelkes lesz, mezítláb gázol a vízbe.
– Tudsz úszni? – kérdezi tőle Kai.
– Persze, olvastam róla – válaszolja, mire Aurora lesápad. Ez nem kerüli el Liza és Kai figyelmét.
Liza mellé lép a vízben.
– Nincs olyan mélyen, szóval rendben lesz. Tényleg mindenképpen le akarsz menni oda? – Andromeda bólint. – Akkor segítünk.
– Én ezt nem tartom jó ötletnek… – szólna közbe Aurora, de amint meglátja húga eltökél arcát, inkább abbahagyja. Nem veheti el tőle az utolsó reményét.
Kai is a lány mellé lép, Lizával közrefogják, s megragadják a két karját.
– Csak kapaszkodj belénk, és ne nyisd ki a szádat.
Andromeda jobban úszik, mint vezet, ez már rögtön egyértelművé válik. Nem engedi el Liza és Kai kezét, de könnyedén siklik közöttük segítség nélkül is.
A víz alatt egy új világ tárul elé, mely az égboltra emlékezteti kékségével. Az apró halak pedig akár a csillagok, csak sokkal elevenebbek.
A barlang bejárata tényleg nincsen mélyen, szinte rögtön felbukkannak a felszínen.
Amint levegőhöz jut, s felnéz a magas mennyezetre rájön, hogy miért Csillagbarlang a neve. A falakat mindenhol csillogó kristályok fedik, fény hozva a sötétségbe. Pont mint otthon.
Különös érzés keríti hatalmába, ahogy kilép a sziklákra.
– Magamra tudnátok hagyni egy kicsit?
Kai és Liza vonakodnak.
– Csak pár percre – erősködik tovább.
– Öt perc múlva visszajövünk érted – egyezik bele Liza, s lehúzza magával Kait a vízbe.
Andromeda visszafordul a csillagkristályokhoz amikor egyedül marad. Varázslatos hely.
Az egyik kristály a mennyezeten fényesebben csillog, mint a többi, szinte hívogatja magához a lányt. Andromeda közelebb lép és kezét nyújtja, próbálja elérni, de túl magasan van. A csillag megmozdul, s a lány kezébe esik.
Andromeda felsóhajt megkönnyebbülésében. Rásimít a csillagra, szinte érzi a benne pulzáló energiát.
Arra gondol mennyire szeretne itt maradni, arra, amit Aurora mondott neki a repülőgépen. Ha itt maradna körbeutazhatná a Földet. Aztán eszébe jut az összes kívánság, amit eddig nem tudott teljesíteni. Az a csillag, amit nem is olyan régen a kezében tartott, valahol nagyon távol, a hang, ami azt kérdezte, a csillagok tényleg valóra váltják- e a kívánságokat.
Az összesre emlékszik, még azokra is amiket Aurora suttogott a csillagoknak, mert azt hitte, hogy az ő hangját nem hallják meg a csillagok.
Arra gondol mennyire jól érezte magát az utóbbi pár órában, s mennyire szeretne örökké itt maradni Aurorával.
Végül rá gondol, kettejükre, mindenre, amit eddig közösen tettek, amiért ide jöttek.
Behunyja a szemét és kíván.
