Egy hűvös őszi este kezdődik minden. Hideg szél süvít a hegycsúcs tetején, a fák lombjai között. A levelek már sárgállanak, a madarak eltűntek, de a hangyák még szorgalmasan motoznak az avarban, a fű között, elemózsiát gyűjtögetnek télire. Ám valami mégis más e napon, valami nem illik a képbe. Sőt, ha helyesen akarunk fogalmazni, akkor inkább…
[…] Miután az egyetem épületéből kiléptem, befordultam egy szűkebb mellékutcába, majd onnan egy plázákkal, éttermekkel es butikokkal szegélyezett főútra tévedtem. New York híres a kilométer hosszú utcáiról. Éppen elhaladtam egy kávézó mellett, ami dugig volt emberekkel. A presszóból egy (hozzam hasonlóan) rézvörös hajú srác lepett ki, kezében papírpohárban gőzölgő kávéval. Az ajtón kiáramló finom illat…
Tóth Krisztina művei gyűjteményünkben
Hartai Gergely és Rimóczi Ágnes tudósítása a Szandaszőlősi Művelődési Ház tavaszi programjairól a szoljon.hu és az Új Néplap olvasóit.
Harcban az időnek nincsen szava, Ez nem a béke tavasza. Alkonyatkor már a hold ragyog, Hideg fénye elijeszti a fagyot. Fán levél nő, fű zöldell, Mégis, látszik intő jel. Szélben zúg az üres ház, Nem is egy van, hanem száz. Két oldala van az útnak, Hányszor kell bizomyítani a múltnak? Négy fal volt, egy épület,…
Kopog a farkas, Ajtó előtt morog. Érdesen csahol, Szeméből vér foly. Ne told be orrod, Pokoli toportyán! Hozom baltám, s Falra feszítem irhád! Kacag a farkas, megszólal: Úr, te itt nem vagy. Még szolga sem. Törvény az erdész, abszolút. Láncold természethez magad, és Bűneid szemében elhamvadnak. Kis ár ez, a szabadkézért. Sorsod csak szenvedés, Míg…
Az Alföld szívében A Tisza melegében Található meg Szolnok. Szolnok,te csodás! A nap süt reád! A Zagyva,mely a Tiszába torkollik Amelyben halak sokasága él. A Reptár ahol gépek hada sorakozik Az emberek figyelmére vágynak. A Kossuth tér,mely egy híres magyarról kapta nevét Ahol az emberek vidáman élik életüket. A Tiszavirág híd,mely a város “tüdejét”(Tiszaligetet) összeköti…
Ha én költő volnék Nem csak verset írnék Mindenféle művet Papírosra vetnék Írnék a fiúnak Írnék én a lánynak Az igaz szerelemnek És az elmúlásnak Ha én tinta volnék Soha el nem fogynék Minden áldott reggel Fényben megfürödné Mikor a nagypapa Nagymamát karolva Olvasna el engem Vígan mosolyodva Ha én papír volnék Tiszta sose lennék…
– Mit is keresünk? – pillantok fel a legjobb barátnőmre, majd a tőlünk távol eső híd felé nézek el. – Egy ovális fényes követ. Kinézetre olyan, mint az opál. – sétál oda hozzánk a csapat egyik fiú tagja. – Amúgy rá nem kéne jobban odafigyelni? – biccent felém a csapat utolsó, eddig csendben maradt tagja…
Te, ki olvasod e verset, Nincsen már eleged? Tanulni? Magolni? Órára készülni? Inkább lazulnál? Sportolnál? Játszanál? Ennél egy jót? Vagy meghalnál? Az utolsó vicc volt. Persze, hogy minden rendben, De az iskola a pokol, Mely szülők szemében menny. Sírhatsz, nevethetsz, De el sosem mehetsz. Beteg vagy? Így jártál! A tanár így is rád száll. Vigyázz!…
