Egy sötét romos ház előtt állok. Egy vaskapu tornyosul előttem, mely a legmélyebbre száműzött emlékeimet zárja el. Omladozik a fal, repedezik a talaj. Mély lélegzet, zaklatott pillanat s belépek a kínok birodalmába.
Nyirkos leheletem lepi be a légteret, melynek súlya majdnem összezúz. Tudattalanul vonszolom nehéz testem. Ahogy sétálok a hosszú, sötét folyosón mindenhonnan sikoly telíti meg a füleimet. Ismerős érzések ébrednek bennem, úgy gyulladok meg tőlük, mint a parázs, ha feldúlják. Égeti a bőrömet a tehetetlenség, s a legalsóbb rétegeiben férgek mászkálnak, melyek befészkelték magukat az évek során.
Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor szabadulni akar. Meg akar szabadulni attól, amely megbénítja. Amely olyan bénává teszi, hogy fuldoklik, kapálózik, de mindezt csak képzeletben teszi, mert teste akárhogy szeretné nem mozdul, merev.
Homályos tekintet, mely csak mered maga elé. Megfeszült izmok, kővé dermedt csontok. A szervek mélyére hatol a fagy, mely megszilárdít, odafagyaszt. Ajkak, melyek összeragadtak, s elzárják a torok mélyén rekedt üvöltő hangokat.
Idegen tekintetek égetnek lyukat testem felszínén. Idegen kezek merik megérinteni a hátamat, a combomat… Kezek, ujjak hagynak nyomot egy vásznon, melyet engedetlenül vesznek birtokba. Megalázottság, kihasználtság telíti meg a lényem. Füstté akarok válni, hamuvá akarok porladni. Csak meg akarok szűnni létezni.
A sebekből, melyek egy-egy múltbeli történetet mesélnek el, vér ömlik. A falra festek vele, úgy hagyva örökre nyomot, mint ők hagytak bennem. Düh, harag, pusztítás járja át a testem, a lényem.
Hagytam megszűnni magam. Hagytam, hogy eluralkodjon. Elhagytam magam. Apró szilánkok formálták testem. Kudarc, félelem. Ez maradt nekem.
