– Jajj, elnézést! – kérek bocsánatot a mellettem ülő férfitól, aki éppen csak kinyitja a szemét és alig érzékelhető módon legyint egyet. A mozdulat beszédes. A „rá se ránts”-tól a „hagyjál már aludni”-ig minden benne volt.
Most, hogy a kátyús úton zötykölődő buszom felébresztett a reggeli munkakezdés előtti utolsó álmomból, körülnézek és szemügyre veszem a világom. Azt a világot, ami tényleg körbe vesz. Nem a nagyvárosi forgatagot, nem a hírességek és politikusok képeit az utak mentén, hanem azokat az embereket, akikkel sorsközösséget vállalva, minden egyes reggel úgy döntünk, hogy közös utazásra adjuk a fejünket.
Zsúfolt a jármű, mint minden reggel. Zsörtölődve susog a műszálas kabát az auráját sértő pamutfelsőre. Olcsó sziszegős szappanok szaga keveredik az egyhavi fizetésnél drágább illattal. Karon ülő rugdossa a vele szemben lévő táskát. A táska fiatal gazdája éppen egy másik ember lábára lép, az pedig mogorva tekintette néz vissza rá, s szemében ott a szállóige: „én is azon járok.” Toporog, nyomorog mindenki, de egy közös bennük, az utazás.
Éles kanyar és egy gondolatnyival nagyobb gázfröccs. A négyesben idősek morognak a közéjük repülő kisgimnazista fiúra. Mellettük ácsorgó, munkások, diákok, hivatalnokok, piacra indulók sora.
– Nem figyelnek semmire. Mindent azonnal akarnak, nem foglalkoznak sem másokkal, sem a körülöttük élőkkel. – fogalmazza meg kinyilatkoztatását az egyik.
– Csak szórják a pénzt. Pedig minden egyre drágább. – válaszol támogatóan a vele szemben ülő.
– Nem egyszerű helyzet ez a mai. De nem foglalkozik már senki semmivel.
– A mi időnkben… – hangzik a válasz, de nem érdekel a folytatás és tekintetem a másik irányba terelem.
Két lány morog, zsörtölődik, háborog. Egymást tanítjuk, állapítom meg. Gyorsan asszimilálódnak a buszon a veterán utasok magatartásához. De végtére is, egy közösség vagyunk, hát nehogy már ne így legyen!
– Hallod, anyám adott egy ezrest kajára. Nem akartam mondani neki, hogy ezzel most mit kezdjek? De kajak, tisztában van ő egyáltalán az árakkal?
– Fú, az semmire sem elég. – replikázik a barátnője.
– Hát de nem? De most tényleg. Leszállunk, bemegyek a boltba és veszek egy szendvicset és egy energiaitalt. De már az is ötszáz forint!
– Hihetetlen, hogy mennek fel az árak. Minden olyan rohadt drága.
– Érted, nekem kellett elmagyaráznom anyámnak, mi az az infláció. Nagyon gáz volt. És ezzel húzzam ki délután hatig.
Egy szavukat sem értem. Alig múlt öt óra negyven és már is inflációról beszélnek.
Zötykölődöm a buszon és nézem a tájat. Azt a városi tájat, amin minden egyes nap csak álmos, zsörtölődő, morgó emberek végeszakadatlan vándorlása zajlik. Újra végig nézek a buszon és látom, hogy teljesen mindegy a kor, a nem, a társadalmi osztály vagy a munkahely. Egy közösség vagyunk. Egymáshoz dörgölőzünk a zsúfolt járművön és a bérletet is mindenkinek fel kell mutatni. Egy légtérben zajlanak párhuzamos valóságok és mégsem értjük egymást.