Rimóczi Ágnes: Árnyék

Talán említettem már, hogy sosem hittem igazán a nő és férfi közötti barátságban. Talán éppen ezért nem is igazán voltak fiú barátaim. A főiskolán aztán jött egy srác, akivel összehaverkodtunk. Később kiderült róla, többet szeretett volna, mint, hogy csak a barátom legyen. Nos, bevallom, én is ugyanígy voltam ezzel, mégsem lett eget rengető szerelem a miénk. Fiatalok voltunk, az élet külön utakra vezetett minket, nem tudtuk meg, hogyan alakult volna, ha..! Azóta nem is barátkozom férfiakkal. Amikor kellően közel engedtem magamhoz egy-egy pasit, a viszony más vagy több lett barátságnál.
Így is volt ez egészen addig, míg meg nem ismertem őt.
– Segítenél? A főszerkesztőt keresem…
– Az új gyakornok vagy, ugye?
Néhány perc múlva már határozottan éreztem, egy hullámhosszon vagyunk. Néhány mondat után még inkább megerősödött a felismerés: egy húron pendülünk. A körülmények miatt először sűrűn leveleket váltottunk, majd néhány nap után megbeszéltünk egy találkát. És azon az estén órákon át beszélgettünk, beszélgettünk és csak beszélgettünk… Felszabadultan, egy percig sem zavarban, olykor inkább zavarba ejtően viccesen, ha pedig kellett, nagyon-nagyon komolyan. Rájöttünk: hasonlóan szemléljük a világot és abban is azonnal egyetértettünk, hogy olyan, mintha évtizedek óta ismernénk egymást. Barátok lettünk! Jó barátok. Szinte elválaszthatatlanok!
Együtt olyan természetes volt minden. Rengeteget sétáltunk, melegszendvics-vacsorákat szerveztünk, állandóan zenét hallgattunk, filmet néztünk, az egészséges mennyiség határait feszítő csokihalmokat faltunk be vagy csak feküdtünk az erkélyen és csendben hullócsillagokat számoltunk. Legtöbbször jókat nevettünk, volt, hogy szomorkodtunk vagy komolykodtunk.., különösen, ha a barátnőjéről beszélt. Sokat mesélt a lányról, aki akkor éppen nem lehetett vele, de nagyon hiányzott neki és akivel éppen egy találkozót szervezett, s akivel persze közös jövőt tervezett!
– Kérsz bort? – kérdeztem óvatosan, mert előtte sosem ivott, amikor velem volt. Mire a történetnek, a vágyakozás sorainak és a tervezgetésnek végére ért, a boros üveg is szinte megüresedett.
Én pedig az együttlétektől boldogan, de napról napra egyre inkább üresnek éreztem magam. Továbbra is támogattam, ha szüksége volt rá, kibeszéltük kétségeit, gondolatait. Mert nem akartam, hogy szomorú legyen, lestem a kívánságait, újra és újra eszembe jutott, azon gondolkodtam, vajon hogyan vidíthatom fel, hogyan terelhetem el a gondolatait, ha kell. Az addigiaknál is többet találkoztunk, még hosszabbakat sétálunk, zenét hallgattunk, filmeket néztünk. Ha épp nem, akkor pedig vártam, hogy keressen, hívjon, hogy újra találkozzunk. Állandóan rá gondoltam, egyre többször vártam, hogy jöjjön, és folyton a közelségét kerestem, szerettem az illatát, amit akkor is éreztem, ha nem ha nem volt mellettem, és ilyenkor nagyon hiányzott… De szerencsére sokszor ott volt velem!
– Bemutatom a feleségemet! – toppant elénk egyik sétánk alkalmával egy rég nem látott ismerőse, s büszkén fordult a mellette álló lány felé.
– És ő, ki neked? – kérdezte, rám nézve.
– Ő… csak az árnyékom!
Ekkor, ott, az én kedves barátom szavai által megvilágosodtam. Húsba vágóan és lélekbe markolóan éles szavak voltak, hetekig sajogtak az általuk égetett sebek. Szenvedtem! Jó lett volna beszélni valakivel az iránta érzett „kínzó csodáról” és arról a fájdalomról, amit okozott. Talán éppen egy fiú barátnak meséltem volna el, aki talán jobban megértette volna. Persze, ha lett volna fiú barátom, de nem volt, mert ugye mondtam már: nem hiszek a nő és férfi közötti barátságban!