Rövid a vízvonal a varázslat és a valóság között. Vékony a jég, melyen halandó talpak táncolnak. Kábulnak, bágyadnak. Audienciáért járulnak a nagykirály, s királynéja elé, szemükben ott csillog a kába vér. Végzetbe táncolják magukat, ajkukról csöpög az édes halál, hisz minden gyönyörű varázslat mi szemük elé áll. Tépett szoknyák, kopott cipők, haldokló tüdők mellett lassan lépked a biztató kilátás. Szeretné azt hinni, számára megadatik a megváltás.
A birodalom felemészti önmagát, mégis virágzik. Sejtelmes, sötét, piszkos szurkot önt magából, indákba burkolózik közel s távol. A királyi család közösen uralkodik. Gyermekük szíve szigeteik reménysége. Viszont mi a kiút, ha szíve már másé, akinek a bája magába szédítette. Mégis mily kegyes a báj, ha az ész felette jár? Gond, s gondtalan mind untat untalant. Bátorsága, merészsége hozott színt napjaiba, viszont mindez sodorja vesztébe, íme így szól a prófécia.
“Szívét elrabolja, kifordítja, átalakítja. Életét fenekestül felfordítja, s döntései kárhozatalára jut. Kísérti majd szerelme lelke, kiért halna s élne, mégis végezni kényszerül véle.”
Eképpen felvetődik sok kétely. Felrémlik Shakespeare édes haláltusája, melyben hős szerelmeseink egymást követték sírjukba. Veszedelem e hír lám, sok vér kiontatik. Félelem, kilátástalanság, s kétségbeesés uralkodik. Mint egykoron csak a rózsát látni tüskék nélkül, azon mód csak tövist, mely sziromtalan. Szemében mélykék óceán koralljai ragyognak, szívében báj honol, kiállása tündököl, pompázik. Láng az, mely parázslik, tüzel, amulett, ami szép jövőt ígér.
Kiutat keresvén, segíségkérően kapkodja fejét, hisz nem akarja elveszteni kedvesét. Mégsem veszi észre, mi orra előtt lebeg. Hisz rég megmondták, nem elég ide holmi varázsfuvola, szerelmes csók lángja. Átok ez, mely tán badarság, tán megfelel a valóságnak, bár annyi biztos, ebben az esetben száz szó több, mint egy. Száz hang fülsüketítően harsogja a maga igazát. A titok felfedetlen maradt, az ügy elsínylett, mindenki nyugodva, nyughatatlanul cselekedett tovább, nem keresték, s nem is várták a megváltást. Kivéve maga a királyi pár.
Látták fiuk szűnni nem akaró búskomorságát, napokig nem evett, nem ivott, s az ágyát is messziről elkerülte, így hát elküldték a leányt. Elküldték azt, ki napfényt hozott életébe. Ki miatt szíve dobbanása, mint ezer lópatkó hangja. Tudták, fiuk mennyire szereti, látták szemében felragyogni a különös lángot minden egyes alkalommal, valahányszor a közelében volt. Érezték, mennyivel boldogabb, ha vele töltheti napjai perceit. Látták mosolyát, melytől birodalmuk gyarapodik. Ellenben arról is tudtak, amiről senki más nem. Ami ha kitudódik, mindent megváltoztathat. Mélyebben hittek mindabban, amit fecsegtek. Átható szívvel óvták egyetlen gyermeküket a feketeségtől, miközben elképzelhetően ők váltak azzá. Mindent tudtak. Vagyis csak sejteni vélték. Azt elképzelni sem tudták, mennyire képes elmenni egyetlen gyermekük igaz szerelméért. Nagy vita volt már így is kettejük között, s a felhőtlen égen mára vihar gomolygott. A nép tudta, hogy valami nincs rendben a fenséges udvarban, ellenben bíztak, hogy uralkodóik helyes döntéseket hoznak majd. Megóvják otthonukat, bírnak a hatalommal, mely oly régóta megadatott nekik. Csakhogy amint a királyfinak tudomására jutott, mily ügyben settenkedtek háta mögött, s elválasztották szerelmétől, kiért ezidáig küzdött, megfogadta, bármi áron felderíti, merre van. Legyen szó rangról, hozományról, aranyról, ételről, borról, bármit feladott volna csakis azért, hogy örökké figyelhesse egyetlen kedvese páratlan mosolyát. Mindemellett düh lángja csillant benne. Elvették tőle, ki oly kedves volt számára.
Éjt nappallá téve tevékenykedett az országban. Hiába nem volt hatalma akkora, mint szüleinek, mégis ranggal rendelkezett. Felkutatta a királyság legmélyebb tengerében rejtőzködő sziréneket, kik rá akarták szedni bágyadt szívét, miként szolgálja őket, s tenger népét, cserébe ők teljesítik minden vágyát. Làgy énekkel hívogatták, ígéretekkel kábították. Az úrfinak viszont eszébe jutott, mily azúran fénylett elbűvölő halandó szeme kedvesének. Csakúgy, mint a tenger kékje. Mindezek után a királyság legmagasabb pontjára igyekezett, griffeken, szárnyaló istenségekhez fohászkodott. Kérte drága Erósz, s Aphrodité kegyelmét. Az istenek látták szenvedését, bármit megtenne szerelméért, s szíve majd kettéhasad hiányában. Segítséggel mégsem szolgáltak csupán ajándékot adtak. Egy tőrt, melynek markolatán fekete tövises rózsa fut végig. Éle, mint a sárkányok foga, mely a vulkánok tüzében kovácsolódott. A rózsa minden egyes szirma az elmúlás közeledtét jelzi. Elmúlást drága kincsével avagy nélküle. Időről időre egyre halványulnak majd a szirmok, s végül nem marad más, az árnyvilág magába szippantja hát.
Nem maradt más, mint a birodalom tündéreihez, és halandóihoz egyaránt fordult. Bőséges jutalmat, pénzt, birtokot, s nem mellesleg audienciát ajánlott minden bűnösnek, s bűntelennek, ki bármilyen nyomra vezetheti őt a kutatásban.
Mindeközben kedvese más hitbe ringatta magát. Halandóként nem volt keresnivalója a királyságban, sem szerelme mellett. Hiánya felemésztette, széttépte belülről. Hiába a nap minden perce, az ész minden gondolata, ami csakis körülötte kering, háta mögött hagyta mindazt, ami volt, s ami lehetett volna még.
Temérdek minden volt, amit titok övezett. Túl sok talány, hazugság, ármány, szövetségre szövetség halmozása. Megviselt volt, kimerült, s bágyadt. Egyetlen vágya szerelme ölelő karjaiban várva a halál édes csókját. A rózsa halványodott, fogyott az idő, mint a Hold. Szülei elé járult végleg. Nem kívánt semmit csakis a színtiszta igazat, s ha kell a rémet.
A királyi pár mindennél jobban szerette egyetlen fiukat, így hát őszintén elmondták neki az igazat. Nem csak egyszerűen szerelme élete ontatik ki. Az istenek ajándéka több vért követel, mint a birodalom elviselné. Fekete gyászkoszorúba burkolózna, s a sötétség átvenné a hatalmat. A halandók, a rendekkel együtt egyként kelnének fel ellene, a tenger cunamik formájában pusztítaná el a szárazföldet. A vulkánok tüzes pokollá változtatnák a termőföldeket, az ég ketté nyílik, s égiháború formájában ereszti haragját reánk. Isten hét pohara cseppenként telik meg, s mint Dante mondá “És aki nem nyer hírt e földi létben, maga után nagyobb nyomát se nyomja, mint hab a vízen és füst a légben.”
Zűrös mondatok ezrei száguldoztak gondolatai között. Felötlött benne hát a kérdés:
“Mely bűn az, miért nekem kelljen audienciáért könyörögnöm? Hisz légyen bármily súlyos, minden, mi él, megérdemli a bűnbocsánatot. Légyen ez csupán egy próféciáról levont talán alaptalan következtetés.”
Hisz nem volt bűnös, mégis vétkezett. Csábító gyümölcsből evett, s majdan Ádám sorsára jutott. Életének öröme kábító gyümölcse, édes szerelme. Mára már gyümölcse züllött, szerelme elhagyatott. Sötétség ragadta magával, s többé nem eresztette.
