Van olyan történet, amiben egy csepp valóság sincsen? Minden jön valahonnan. Egy élmény, egy érzés és az ember fejében megszületik valami. Mi emberek megszületünk aztán valamikor meghalunk. Van döntésünk, mi döntjük el, hogy mit kezdünk az életünkkel. Én boldog akarok lenni. Érezni szeretnék bármit az életem összes percében.
Rajtam kívül több millió ember küzd a saját démonjaival, saját magukkal. Sokféleképpen lehet ezt nevezni, de ha az utcán megkérdeznénk egy embert, hogy szerinte mi ez akkor azt mondaná, hogy depresszió. Valóban így ismerik a legtöbben, viszont én nem így nevezném. Ez annál sokkal összetettebb. Ezekben a napló feljegyzésekben, amit számomra egy fontos ember inspirált, elmesélem hogyan kell ezt elképzelni, átélni.
Lehet hülyeség, hogy ezzel kezdem az első oldalt ebben a füzetben. Nincs jobb ötletem. Az igazat megvallva, félek. Félek, hogy megőrülök. Beleőrülök a saját gondolataimba. Elvesztem a józan eszem és feladom. Azt akarom, hogy a kedvenc emberem tudja mi zajlik bennem vagy mi zajlott bennem. Tudja meg az összes gondolatomat, érzésemet.
Őszintén nem hiszek ebben, nem fog segíteni. Képtelen dolognak találom, hogy ez megoldaná a problémámat.
Terápiás csoportba járok. Elvileg a társaság és a beszélgetések segítenek gyógyulni. Szerintem ezt csak egyedül tudom megtenni. Bár vannak olyan napok, amikor szívesen megyek. Érdekes emberek járnak oda, különleges élettörténeteket ismerek meg. Hetente egyszer kötelező mennem (a kórházban lévő orvos javaslatára), de néha többször is eljárok, ha érdekesnek találom.
Úgy gondolom fontos megemlítenem ezt is (ha egyszer valaki olyan kezébe kerülne ez a füzet, aki nem ismer úgy, mint a kedvenc emberem). Pánikroham. Ez, mellyel ugyanúgy rengeteg ember küzd, főleg fiatalok. Én is közéjük tartozok, viszont nem olyan régóta. A gimnázium alatt vagy a végén, pontosan már nem emlékszem mikor kezdődött. Most itt vagyok egy papírral a kezemben, amiért évekig tanultam, de lelkileg összezuhantam. A lelkemmel együtt az életem is mély repülésbe kezdett. Minden oda lett. A terveim, az álmom, a családom, mindenem. Az első komolyabb pánikrohamom után kórházba kerültem, azóta szinte hetente járok megfigyelésre. Nem szedek rá semmilyen gyógyszert, nem hiszek benne. Egyedül akarok megküzdeni vele, saját magammal.
Próbálok rájönni ki vagyok igazából, mit akarok csinálni. 19 évem alatt nem jöttem rá semmire. Egyedül érzem magam, pedig nem vagyok magányos. Társaságban, kettesben és egyedül is ugyanolyan. Ugyanazok a gondolatim. Sokszor elveszek bennük, összezavarnak. Mindent képes vagyok túlgondolni, akár az egyszerű tényeket is. Az agyam sok információt összegyűjt és kis adagok helyett az egészet próbálja feldolgozni. Ennek valamennyire köze van a pánikrohamokhoz. Olyankor a fejemben minden kavarog aztán egyszer csak eltűnik minden, mintha soha nem is lettek volna.
Remélem évek vagy akár hónapok múltán kezembe vehetem ezt és emlékezhetek rá, hogy sikerült, megcsináltam. Nem akarom még feladni. Van még bennem annyi erő, ami kiránt ebből. Viszont, ha nem… Te, kedvenc emberem… Te vagy a mindenem, miattad akarom a jövőt. Szeretném, ha boldogan gondolnál rám. Miattad érzek mindent és egyszerre semmit ebben a nagy világban. Lelkem a te lelkeddel lesz az örökkévalóságban.
2022.02.22.
Egyszerre érzek mindent és semmit. Különös ez az egész, olyan megfoghatatlan. Mikor körülötted minden szét omlik, de te mégis egy egész vagy. Csak magadra számíthatsz, hiszen egyedül mi vagyunk ott saját magunknak mindig. Soha senki nem fog úgy ismerni téged, mint te saját magadat. Egyedül csak te tudod magad teljesen a mélybe taszítani. Senki sem ismeri a gyengeségeidet, félelmeidet annyira, mint saját magad.
Sokszor találkoztam ezzel a gondolattal mostanában, az elmúlt években. Egész életünkben egyedül vagyunk a saját testünkben, ez az igazi otthonunk. Én nem érzem magam otthon a fejemben, még nem.
2022.02.26.
Mi van, ha egyszer egyedül maradok? Mi lesz velem? Nem marad senkim, se családom, se barátaim. Csak énmagam és több millió idegen. Persze erre elég kicsi az esély, de akkor is.
Ma megkérdezte a kedvenc emberem, hogy mi a legnagyobb félelmem. Az, hogy elveszítem őt, de ezt természetesen nem mondhattam neki. A kora tavaszi szélben sétálgatva gondolkoztam mit válaszoljak. Hogy egyedül maradok, ezt mondtam. Megállított és nevető szemekkel nézve próbált rájönni, miképpen született meg ez a válasz a fejemben. Komolyan így hiszem, majd miután erre ő is rájött annyiban hagyta. Szerinte nem fog elhagyni, sohasem. Ezzel szemben nincs olyan a világon, hogy valaki ezt ennyire biztosan állíthatja. Ő sem tudhatja, viszont én bízom benne. Muszáj.
Nem tudom mi lenne velem, ha ő nem lenne. A napjaim még lassabban telnének. Nem lenne, ki felhívna korán reggel. Mindig ő ébreszt, akkor is, amikor mellettem fekszik.
Az lehetséges, hogy két ember egymás mellet feküdve egy álomban vannak? Vajon, ha ő látná az álmaimat megértene? Értené, hogy mi zajlik bennem? Szerintem kétségbeesne, mint én minden este, amikor azt a bizonyos álmot álmodom.
Mindig máshogy kezdődik, de mire észhez térek a régi házunk kertjében vagyok. Sötét van és óriási fenyőfák alatt állok megdermedve. Mindegyik ágról kötelek lógnak le, hátborzongató látvány. Félek, pedig pontosam tudom mi fog történni, szokás szerint. Az apám botladozva jön felém, miközben én védek valakit mögöttem. Tudom, hogy lőni fog a fegyverrel a kezében, mivel nem érdekli a könyörgésem. Hátrálok, de beleakadok az egyik kötélbe. Nem tudok irányítani semmit. Teljes testemmel védem a mögöttem lévőt, de nem használ. Ő lő és én csak anyukám kiáltását hallom. Megölt mindkettőnket.
Ezután mindig felébredek. Amikor ő mellettem van rendszerint felébred, ez szinte már minden esténknek rutinja. Próbál vigasztalni, de ilyenkor semmi nem segít.
2022.02.28.
Ha bárki azt mondja nekem egy éve, hogy ez lesz nem hiszem el. Meg volt mindenem, még talán több is. Egy szó. Ennyi kellett, hogy tönkre tegyen mindent. Most nem tudom mi lesz velem, hol leszek egy hónap múlva, kikkel leszek körülvéve. Ijesztő ez az egész. Annyira egyedül érzem magam.
2022.03.01.
Életünk első percei meghatároznak mindent. Sokat számít, hogy szeretve üdvözölnek-e minket. Törődnek-e velünk, akarnak-e minket. A világon a legerősebb kötelék egy anya és a gyereke között van. Ez az a dolog, ami soha nem szakad meg, hiszen minden onnan indult, ő adta nekünk az életet. Tőlünk függ mit kezdünk vele. Sokak szerint a döntéseink határoznak meg minket, szerintem a születésünk és annak körülményei, a szüleink, a családunk. Család sokféleképpen lehet, nem a külsőségek, a személyek és egyéb dolgok határozzák meg. Sokkal inkább a belső értékek, a törődés és a szeretet. Egy embert megszámlálhatatlan módon lehet szeretni. Mindenki másképp mutatja ki, de a lényeg ugyanaz, az érzés, a szeretet.
Ma hallottam egy történetet a kórház folyosóján. Éppen az egyik szokásos kivizsgálásomon vettem részt amikor a mellettem lévő széken ülő nőket hallgattam. Mindketten anyukák voltak, az egyik talán a napokban szülhetett. A fekete hajú nő szipogva meséli el férje reakcióját az újonnan született kisbabájukra. Vagy éppen annak hiányát, mármint a reakció hiányát. Üveges tekintettel bámult a síró kis lényre, mintha nem az övé lenne, pedig az. Nincs meg a kötődés, nincsen köztük meg az első perctől fogva a szeretet. A baba érezte, hogy nem szereti. A felesége is tudja, érzi. A másik nő támogató próbál lenni miközben a lelkét ápolja.
Mi lesz annak a kisgyermeknek a sorsa? Hogy fog felnőni, milyen környezetben? Apa nélkül? Esetleg egy apával, akit nem érdekel a saját gyereke? Egyáltalán fel fog nőni? Lesz benne annyi erő?
Remélem igen. Muszáj.
A hiányos család nem család, ezt mindenki tudja, bár vannak kivételek. Hiszem, hogy még léteznek kivételek. Van, akinek egy ember a család, van, akinek több ember is. Nekem ő a családom, az otthonom, ő a kedvenc emberem.
2022.03.05.
Az este erős vihar tombolt, így esélyem se volt aludni. Nagyon félek tőlük. Nála voltam, fent maradt velem. A kedvenc emberem, mihez kezdenék nélküle? A fájdalom, melyet hiánya szül elmondhatatlan. Behúzott a takaró alá, saját menedéket csinált nekünk. A gonosz világ zajai és elvárásai mind kint maradtak a bunkerunkon kívül. Kérdezgetett, próbálta elterelni a figyelmemet. Tudni akarta, hogy ha a világon bárhol élhetnék az hol lenne?
Hol lennék, ha bárhol lehetnék a világon?
Valahol Olaszországban, víz mellett. Még soha nem voltam ott. Zöld fák alatt, melegben lenni. A friss szél fújdogálna és mellettem lenne ő is. Egyértelmű, hogy vele lennék, csak is vele.
2022.03.08.
Ma elvitt egy ismeretlen étterembe, meglepetés volt. A kezembe adott egy szerencsesütit. Hiszek ezekben a kis jelentéktelennek tűnő süteményekben. Hiszem, hogy minden okkal történik. Okkal adta nekem. Ez állt benne:
Ha az ember körül forgószél támad, annak különös jelentősége van, akkor biztosan történni fog valami.
Ezt egy jelnek vettem. Úgy gondolta, hogy túl sokat látok a dolgok mögött. Lehet, hogy igaza van.
Egy mondat képes megváltoztatni egy életet? Régebben is sok jelentőséget tulajdonítottam az ilyeneknek. Évekkel ezelőtt, egy ilyen süti azt írta, hogy: Ki utadon kézen fogva kísér, hamarosan hozzád elér. Ezután nem sokkal megismertem a kedvenc emberemet. Egy egyetemi nyíltnapon keveredtünk össze. Ő lett volna az az egyetemista, aki kiosztja a névsort az óra látogatásokra. Első éves volt, én, viszont csak jövendőbeli (amiből végül nem lett semmi). Rossz órára rakott be, ami miatt az egésznapnak oda lett. Ebédszünetben találtam meg miközben a barátaival ebédelt. Szóváltásba keveredtünk, ami végül veszekedésbe torkollott. Mire észrevettük vége lett a nyíltnapnak és a többiek is elmentek. Nem is realizáltuk, hogy órák teltek el heves vitával. Nem ismertük egymást, mégis vonzott minket valami a másikban. A tudatalattink már lehet akkor tudták, hogy nekünk egymásra kell találnunk. Végül befejeztük és én hazamentem. Pár nap múlva kaptam egy e-mailt tőle. Bocsánatot kért és elhívott kávézni kárpótlásként. Azóta rengeteg mindent megéltünk együtt. Ő mindig velem volt és velem is lesz. Remélem.
2022.03.11.
Ma azt mondta forogjak. Forogtam. Igaz az utca közepén voltunk, de nem számított. Boldog voltam.
Eszembe jutott a szerencsesütemény. Én voltam a forgószél, én alakítom a történetet. A saját történetemet.
2022.03.28.
Otthon vagyok? Nem helyileg kérdezem ezt magamtól, mert azt tudom. Itt ülök a szobám padlóján és ezen gondolkozom.
Muszáj egy háznak jelentenie az otthont? Szerintem nem feltétlen. Az otthon az más, megfoghatatlan. Az ember érzi, ha hazatér, bárhol is legyen az.
Én keresem az otthonomat. Az otthon érzését keresem.
Mi van, ha nekem az egy személy? Lehetséges ez egyáltalán? Jelentheti nekem egyetlen személy a mindenséget, a hitet, a szeretet és egyben az otthont?
A kedvenc emberem… Nekem ő jelenti ezt, senki más.
2022.04.06.
Azt hiszem tévedtem. Pár napja ezekre a lapokra vetettem a gondolataimat, úgy gondoltam ő jelenti nekem az igazi otthont.
Lehetek saját magam otthona? Hiszen én mindig itt vagyok, nem megyek el sehova.
Nekem kell lennem. Muszáj. Csak így folytathatom tovább.
2022.04.17.
Elvesztem. A gondolataim csak a mélybe rántanak. Nem segít ez sem, pedig azt mondták. Azt mondta ő is.
Miután kiderült, hogy beteg vagyok megkeresett a kórházban egy személy. Idős hölgy volt, ő is ugyanúgy szenvedett ettől, mint én. Megértett és átölelt. Tudta, hogy nem segíthet, én sem segíthettem neki.
Szerinte, ha minden nap leírom a ki nem mondott gondolataimat az megkönnyíti, kevésbé fog fájni. Nekem nem ment minden nap, néha írok, néha nem.
A következő héten, amikor vizsgálaton jártam a kezembe nyomta ezt a füzetet, hogy töltsem meg a gondolataimmal. Azt mondta neki ez segít és hiszi, hogy nekem is fog.
Nem segített. Meghalt és nem bírt már tovább küzdeni. A fejében lévő hangok, a gondolatai legyőzték. Saját magát húzta a mélybe.
Van rá esély, hogy nekem segít ez a kis írás megőrizni a józan eszem? Miért pont nekem sikerülne? Neki miért nem sikerült?
2022.04.20.
Minden nap írni fogok, eldöntöttem. Jobbnak kell lennie, valahogy lennie kell. Muszáj.
2022.04.21.
Sárga virágok közt elmerülni… Ma elvitt egy helyre, a kedvenc helyére. Érdekesnek találtam az üres mezőt, amit ezernyi sárga virág borított. Sétálgattunk és beszéltünk az élet nagy kérdéseiről. Meghitt hangulat volt köztünk. Szeretek vele lenni, bárhol, bármikor. Egy hirtelen gondolat miatt vagy valami más miatt megálltam, majd elterültem a virágok mélyén.
2022.04.22.
Este van, éppen haza felé tartok a buszon ülve. Rajtam kívül csak pár ember útja vezetett pont ide.
A többségük haza megy, gondolom. Talán meleg vacsora várja őket, amint belépnek a házba. Esetleg egy sötét és hideg otthon. Valaki várja őket haza? Engem miért nem várnak? Miért nem vár rám ő? Vajon vár rám?
Gyűlölöm őt minden egyes veszekedésünkkor, de akkor is elnyomja ezt a szeretetem. Lehet nem tudja, de sose célom olyat csinálni, amivel megbántom. Soha. Egyszerűen csak nem gondolok a dolgok mögé, talán naivan állok hozzá. Sokkal jobban gyűlölőm magam olyankor amikor bántom őt. Magamat is bántom ezzel.
Szeretném, ha tudná, ha ez a füzet egyszer hozzá kerülne, hogy szeretem.
Kedvenc emberem!
Nem tudom, hogyan kezdjek neki, hiszen sosem írtam még levelet (főleg nem szerelmeslevelet) soha senkinek. Bár ez sem szokványos lesz. Ha ezt olvasod valószínűleg feladtam. Sajnálom. Őszintén. Szeretném elmesélni neked a mi történetünket, az én szememen keresztül.
Te, mint friss egyetemista teli tervekkel és én, egyedül, összeomló idegrendszerrel 🙂 (Tudom nem szeretted soha, ha így emlékeztem vissza erre az időszakra, pedig valójában így történt.) Mondhatnám, hogy már akkor sejtettem, hogy nem leszünk egymásra közömbösek, de nem így volt. Egy idegesítő srác voltál, aki elszúrta a napomat. Bár imponált a veszekedésünk minden egyes pillanata. A másnapi felbukkanásod meglepett. Örültem. Élveztem a közösen együtt töltött időt.
Egyre több időt töltöttünk együtt. Velem voltál a legszebb és legrosszabb pillanataimban. Ezért soha nem lehetek elég hálás neked.
Veled akarok táncolni, bárhol. Az éjszaka közepén, az utcán. Valahonnan szűrődjön ki a zene, vagy ne. Az sem kell. Csak te. Nézzenek minket bolondnak a bent lévő emberek. Ne érdekeljen minket senki. Pörgess a hideg éjszakában, nyári hajnalokon. Húzz közel magadhoz és ne engedj el. Gondolják, milyen bolondok, bolond szerelmesek…
Tudom, néha nehéz velem, de köszönöm, hogy velem maradtál.
Szeretem, ahogy szeretsz.
Minden közös emlékünket őrzöm a szívemben.
Imádom az összes percet, amit valaha veled töltöttem.
Azt otthonom Te vagy.
Szeretem a mi kis világunkat. Csak a miénk.
Mindenben te vagy a másik felem.
Csodálom, hogy hiszel bennem.
Sajnálom, hogy itt hagytalak. Félek, ha egyszer újra találkozunk hogyan fogsz rám nézni. Megértesz-e?
Én várni fogok rád. Örökre. Szeretlek.
2022.04.23.
Tegnap elmentem hozzá, tárt karokkal fogadott. Várt rám. Még most is ő a kedvenc emberem.
Mi lenne, ha közös otthonunk lenne? Hiszem, hogy szeret.
2022.04.24.
Szeretem? Mi van, ha azt szeretem, ahogy szeret engem? Létezik ilyen?
Tervezgetem a közös életünk darabjait miközben ilyenek jutnak eszembe. Bűntudatom lesz, ha erre gondolok. Honnan tudod, hogy igazából szereted, senki nem tanította, senki nem mondta el milyen az. Biztos lehetek az érzéseimben? Bízhatok benne? Csak ő van nekem. Muszáj bíznom benne.
2022.04.25.
Melyik a nagyobb büntetés? A halál vagy az élet?
Mi lenne, ha örökké élnénk? Nem lenne más választásunk. Most van választásunk, tőlünk függ minden.
Ma megkérdezték mit akarok csinálni a hátralévő életemben. Azt feleltem, hogy érezni. Már megszoktam a furcsa tekinteteket, így most sem lepődtem meg. Következő embert kérdezte a terápia vezetője, majd így tovább. Mások válasza értelmesebbnek tűnt, csak nem nekem.
Én érezni akarok, életem végéig. A friss szellőt érezni akarom a karomon, meg akarok borzongani tőle, de mégis örömmel töltsön el. Érezni akarom az idő múlását, látni, ahogy megöregszem. Szeretném, ha a kezemet fogná egy hideg napon. Érezni akarom a könnyeim súlyát. Érezni szeretném a világ összes érzelmét. Meg akarom élni a fájdalmat.
Tudni akarom, hogy élek. Csak akkor tudhatom, hogy élek, ha érzek is.
Muszáj éreznem.
2022.04.26.
Egyszer lehetnék boldog… Meghallgathatna, mint régen… Még mindig hiszek bennünk. Ő hisz bennem.
Megkérdezték kit szeretek a legjobban, ki jelent nekem mindent. Ki az otthonom? Ki a jövőm? Ő az, a kedvenc emberem.
Életemben egyszer láttam őt sírni. Úgy éltünk le éveket, hogy soha egy könnycseppet nem ejtett. Ez is akkor történt, amikor én feladtam…
A kedvenc emberem, a mindenem. Lehetetlen elmondani azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor meghallottam a zokogását. A csontomig hatolt a félelem. Féltem. Féltem a haláltól, féltem a hangjától. Nem bírtam megnyugtatni, csak éreztem a rázkódását rajtam. A szemem láttára, fülem hallatára tört össze az én legerősebb emberem. Nem hittem, hogy ez valaha lehetséges. Ő volt a biztos pont az életemben és összetört. Szép gondolatokat, támogató szavakat súgtam neki, de ő szinte meg sem hallotta. Remegett testem a tűztől, amit ő okozott. A félelem lángolt bennem. Féltem, hogy elveszítem. Féltem, hogy el akar veszíteni. Látom-e még valaha? Mindennél jobban mellette akartam maradni. Átölelni, simogatni, vigasztaló szavakat mondani. Csak ezekre vágytam. Minden egyes porcikám szeretetét át akartam adni neki. Akartam, hogy tudja átérzem a fájdalmát. Fáj így látni őt. Összetöri a szívemet minden egyes levegővétele, ami zokogással teli. Tengernyi könnycseppeket egyesével törölném le róla. Soha többé nem adnék rá okot, hogy akár csak egyet is ejtsen.
Utolsó gondolatom, mint minden elalvás előtt, kivéve, hogy ez már az utolsó alkalom, ugyanaz.
Szeretem, ő az én kedvenc emberem.
