– Mit is keresünk? – pillantok fel a legjobb barátnőmre, majd a tőlünk távol eső híd felé nézek el.
– Egy ovális fényes követ. Kinézetre olyan, mint az opál. – sétál oda hozzánk a csapat egyik fiú tagja.
– Amúgy rá nem kéne jobban odafigyelni? – biccent felém a csapat utolsó, eddig csendben maradt tagja
– Figyelek rá. – kapja meg rögtön a kérdésére a választ. – Nem fog elveszni vagy vízbe fulladni. – teszi még hozzá utólag.
– Én elnézek a híd felé. – mondom, majd otthagyom a többieket azon vitatkozni, hogy miért is kéne jobban figyelni rám.
Miközben a híd felé sétálok folyamatosan a vizes földet és a vizet figyelem a kő után kutatva. Öt perc kutatás és keresgélés után mire a híd lábához érek ismételten értetlenül állok a sárban, azt tudva, hogy keresek valamit, de azt már nem, hogy mit. Mintha maga az a dolog nem akarná, hogy megtaláljam. Mindenféle gondolatom elterelve most mar csak valami feltűnőt keresek a földön. Miközben a vizet nézem, illetve már a benne úszkáló halakat feltűnik valami fényes és csillogó a folyó egy mélyebb részén ahol a víz sokkal tisztább, mint mindenhol máshol.
– Megvan! Megtaláltam! – nézek a többiek felé, akik túl messze vannak tőlem, így nem hallanak meg. – Mindjárt kihozom. – mondom már csak magamnak, ezzel együtt a táskámat és a telefonomat leteszem egy nagyobb kőre, véletlenül se ázzanak el.
A vízbe gázolva kellemetlen fagyos víz lepte be a cipőmet, majd minél beljebb érek annál inkább hidegebb és hidegebb a víz. Mire a kőhöz érek már a mellkasomig ér a víz, így a fényes tárgyat először a lábammal próbálom a part felé terelni, de az folyton visszagurul arra a helyre ahol először megláttam.
– Meglesz az. Egy mély levegő és eléred. – bíztatom magam, majd veszek egy mély levegőt és a víz alá bukok.
Amint elmerülök a hideg vízben a szemeim akaratom ellenére összehúzódnak, ezután már csak a pár másodperces emlékeimre hagyatkozva nyúlok egyre lejjebb és lejjebb, míg el nem érek a követ. Az ujjaim amint összezárulnak a koponya méretű kövön, az első érintésre sima és jéghideg. A tárgyra másodpercek után erősebben és biztosabban rámarkolva emelem ki a fejemet a vízből és indulok el reszketve és valamit szorongatva a part felé, ahonnan három szempár néz rám aggódva.
– Úristen, jól vagy? – indul meg felém a legjobb barátnőm, majd a fiúk is követik őt.
– Megvagyok. – mondom, majd lenézek a kezemben tartott tárgyra. – Ezt kerestétek? – emelem fel a most már foltokban vörös, de ugyan olyan opál kinézetű követ.
– Igen pontosan azt. – válaszol, majd a fiúkhoz szól. – Tudjátok mi a dolgotok. – mondja ellentmondást nem tűrően, majd rám terít egy takarószerű puha és meleg anyagot majd elkezd a gát feljárója felé vezetni.
Amint a gát lejárójának kialakított lépcsőkhöz érünk, leülünk a fokaira, majd a legjobb barátnőm előszed egy vastag bőrkötésű könyvet, majd miközben azt olvassa, néha-néha felém pillant, majd le a köre. A sokadik egyre aggodalmas pillantás után leveszem a tekintetemet a közeli fákról és a folyóról és én is lepillantok a kezemben tartott hideg tárgyra. Amint megpillantom a most már vörös követ összezavarodok, hisz annak a vízben még fehér-ezüstös színe volt.
– A színe megváltozott. – szólaltam meg halkan, annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy ezt a mellettem ülő is tudja.
– Tudom. Ne aggód miatta. – mondja a fel sem nézve a füzetből.
– Mit olvasol ennyire? – kérdezem, majd belenézek a kezében tartott bőrkötésű tárgyba. – Ez az a kő? – bökők rá egy rajzra, ami megszólalásig hasonlít a kezemben tartottra.
– Igen, a rajz a követ ábrázolja. Ezek pedig… – mutat rá másik két rajzra – azok a kövek, amik a fiúknál vannak. – magyarázza, majd lapoz egyet és tovább olvassa a számomra ismeretlen nyelven és ismeretlen kinézetű betűkkel írt kéziratot. – Kérlek, most ne tegyél fel több kérdést, majd később mindent megmagyarázok. – szólal meg fel sem nézve a lapokról amint újra szólásra nyitom a számat.
– Ezt már mondtad egy párszor. – szólalok meg akaratom ellenére, majd elkezdem a fiúkat keresni a tekintetemmel. – Odamegyek a többiekhez. Mindjárt jövök. – állok fel a kőről, majd indulok el.
– Hova mész? – hallom meg a már-már pánikba esett barátnőmet.
– Mindjárt jövök. A megnézem a többieket. – mondom hátra sem fordulva a tekintetemet le sem véve a hét ismerősöm hátáról.
– Mi itt vagyunk! Azok csak idegenek. – érinti meg a vállam, majd fordít vissza a támfal felé. – Látod, ott vannak a többiek. – mutat rá két emberre, akik egy könyvet olvasnak és beszélgetnek.
– Azok a többiek nem idegene. Ők nem idegenek. – mutatok a part felé, de ott már egy lélek sincs.
– Gyere. – karolja át vállam, majd kezd el vezetni. – Biztosan fáradt vagy, jó hír mára már végeztönk. – kísér tovább a barátaink felé.
– Jól van? – néz rá a mellettem állóra a csapat egyik fú tagja. – Legközelebb ne tűnj csak így el. – pillant most már rám.
– Nem, kezdődik minden úja. – válaszol a mellettem álló, majd folytatja. – Biztosan akarjuk mi ezt? Egyre kockázatosabb minden. – miközben beszél érezni a hangján, mintha egyre kevésbé akarna valamit.
– Most már nem tudjuk meg nem történté tenni az eddigieket. Tudod, hogy az sokkal kockázatosabb. – mondja a mellettem állónak a legjobb barátnőm, majd felém fordul. – Ha szétnézel, látsz valamit, ami mondjuk, egy irányba mutat? Egy táblát, amit eddig nem láttál, egy felfestést, vagy egy embert, aki mutat valamerre? – kérdezi, miközben odalép hozzám és kiveszi a kezemből a követ, amit eddig szorongattam.
– Ott! – mutatok a földre miután körbe néztem. – Ott mintha vörös homok lenne leszórva egy csíkban. A lépcsőn végig vezet fel.- mondom, miközben a tekintetemmel követem a vörös csíkot végig a földön, majd fel a lépcsőn, míg el nem tűnik a szemem elől.
– Mi nem látjuk azt a vonalat. Meg teszed, hogy mutatod az utat nekünk? – áll ellem az eddig mellettem álló fiú eltakarva előlem a csíkot.
– Rendben, mutatom az utat. Gyertek. – mondom, majd oldalra lépek egyet és elkezdem követni a homokszórást.
A külvilágot kizárva megyek a homok útján és hallgatom a mögöttem lévők beszélgetését, bár egy szót sem értek. Perceknek tűnő idő elteltével elhalnak a hangok mögülem, így már csak a vonalra összpontosítok és a néha-néha változó talajra, ami hol beton, fű, macskakő vagy kitaposott föld.
– Itt vagyunk! – nézek fel a lépcsőről, aminek a fokain eltűnik az utolsó homokszem is. – De hol vagyunk? – nézek körbe a vaksötétben.
– Itt az idő! – hallok egy ismeret hangot a hátam mögül, amire hátra fordulok.
Amint megfordulom nálam sokkal magasabb és megtermetteb férfiak néznek vissza rám.
– Ó kedvesem. Kedves Naidám örülök, hogy újra találkoztunk. Ez alkalommal nem fogsz olyan könnyen elmenekülni előlünk. – néz rám és szól hozzám az egyik megtermett alak.
Befejezve a mondatát tesz egy lépést előre, majd felemeli a kezét és az abban tartott valamit felém, majd egy halk kattanást követően felvillan a reflektor, ami utána el is alszik ezzel elvakítva először a hirtelen fény miatt, majd a sötét miatt, amit maga után hagy.
A hírtelen fényviszony változások után felerősödik már megérkezéskor még csak nagyon gyenge fejfájásom, majd a fülem is elkezd csengeni.
– Nem érzem magam jól. – nézek az előttem állókra, bár a sötéten és a néha-néha felbukkanó foltokon kívül nem sokat látok, emellett az egész testemben eluralkodó hol zsibbadó, hol szúró érzés is kezd elviselhetetlenné válni.
***
– Uram a legénység lázong, napokon belül ki fogunk fogyni minden tartalékunkból.
A szavakat hallgatva tisztul ki előttem a kép, és látom egyre élesebben az előttem elterülő tájat. Ahogy körbe nézek hatalmas felhőtlen, égkék égbolt terül el fölöttem. Alattam pedig egy tiszta, töretlen víztükör terül el, amin egy hatalmas hajó ringatózik.
– Hagyjuk itt azokat, egy délibábot kergetnek. Ha megfelelő irányba indulunk, még van esélyünk még azelőtt, hogy Ő ideér.
– Igen igaza van! Vessük azokat a vízbe, ha maguktól nem mennek.
A hangok, amiket újra hallok már mások és többen is vannak, mint az ez előttiek, emellett a hajó felől jönnek ami kilóméterekre lehet tőlem.
– Vajon mit kereshetnek, és mi elől menekülhetnek? – teszem fel a kérdést magamnak, majd míg ezen gondolkozok, megváltozik a táj körülöttem.
A környezet változását észre véve körbe nézek. Most már nem a hajótól távol vagyok, hanem a fölött lebegek, míg azt a hullámok csapkodják, és jobbra-balra lökdösik. Az ég a felhőtlen kékségét elveszítve sötétszürke felhőknek adja át a helyét.
– Ez az Ő területe! Felbőszítettek az Istennőt, aki bosszút fog állni rajtunk! Értünk jött! – kiáltozik egy mellettem álló férfi szakadozott, lukas, piszkos ruhákban.
Kiáltozást egy hatalmas dörrenés hallgattatja el, mire további szavak nélkül összeesik és hatalmas vörös tócsa kezd növekedni a teste alatt.
– Nincs lazsálás! Aki azon a véleményen van, mint az. – mutat a testre – Szóljon még most és ne hátráltassa az előre jutásunkat.
A férfikezében tartott fegyver ezek után még háromszor erdödül, majd újra egy új helyen találom magam. Egy díszes hajókabinban ülök egy egész kényelmes fotelben körülöttem idegesen fel-alá járkáló emberek társaságában.
– Legalább adj egy jelet, hogy megtaláljunk. – áll meg egy csapzott, zsíros hajú lesoványodd alak egy ablak előtt a viharos víz felé nézve.
– Mutass áldozatokat. Mutasd meg milyen hűséges vagy hozzám. – állok fel és teszem a kezemet a vállára. – Változtasd vörössé a tengeremet. – suttogom, a fülébe a szavakat akaratom ellenére mintha valaki irányítaná minden tettemet.
– A fegyveremet. MOST! – fordul el az ablaktól és indul meg egy faragott faasztal felé, aminek feltépi egyik fiókját és kivesz belőle egy pisztolyt. – Tudom mit kell tennem. – fordul a többi bent lévő felé majd kirúgja az ajtót és amint meglát valakit azt lelövi majd újra tölt és megy tovább a következő felé.
Perceknek tűnő órák után nyílik ki az ajtó a néma csendben a hulla szakot beengedve.
– Már nem kell sok, már majdnem végeztem.
Lép be az ajtón a vérben fürdő kapitány egy pisztollyal és egy nagyméretű késsel a kezében.
– Ez kifogyott sajnálom. – dobja el a fegyvert majd indul meg a kést maga előtt feltartva a szobában tartózkodók felé
– Állj meg. – jelenek meg mögötte, majd a kezemmel eltakarom a szemét. – Ennyi elég. Nézd a gyönyörű vizemet. – mutatok a most már vérvörös színű víz felé. – Elég új játékszert adtál nekem mit szeretnél cserébe? A döntés a tiéd, de vigyázz egész életedben hatással lesz az életedre. – beszélek tovább a fülébe.
– Örökké élni akarok. Örökké élni akarok a barátaimmal.
– Örök élet, milyen szép is az. Ezen túl minden alkalommal, amikor meghalnál újjászületsz, legyen az akármilyen fájdalmas vagy akár természetes újjászületsz. Emellett amint újra vér tapad a kezedhez, vagy bármelyikőtök kezéhez megfosztom mindannyiótokat ettől az áldástól.
Mondatimat befelyezve lassan leemelem a kezemet a szemeiről, majd kilépek azojtón végig nézek vérrel átfestett hajón, majd elkezdi minden elveszíteni a színét, míg el nem nyel a sötétség újra.
***
– Szóval ti örök életet kívántatok és nem fogalmaztátok meg rendesen hogy mit akartok?
– Abban az állapotban nehéz volt fogalmazni. Nektek sem ment volna jobban.
Az álomból felkelve az első dolog, amit meghallottam a legjobba barátnő és a hajóról a kapitány hangja amint beszélgetnek, majd felülve és megtámaszkodva egy festményt pillantok meg egy hajóról, ami egy viharban hánykolódik pont, mint az álomban.
– Kíváncsiságból Ti mit fogtok kívánni most, hogy megvan?
– Nem sokat. Az idők végezetéig egészségesek akarunk maradni ebben a testben, emellett azt, hogy örökre maradjon mellettünk segíteni az életünket és teljesíteni a további kéréseinket.
Amint meghallom a legjobb barátnőm szavait egy pillantás alatt megjelenek mögötte, majd a füle mellett kezdek el beszélni.
– Ha ez a kívánságod legyen, de amint magára hagynátok vagy elfelejtkeztek róla… – mutatok, a padok felé ahol fekszik valaki. – fizikai fájdalmat okoztok neki. Először kicsit, de minél többször fordul elő, annál nagyobb sebeket ejtetek rajta. Az örök élet pedig egy hosszú dolog, főleg ha valaki emlékszik mindenre amit vele tettek.
